az út örök

 

a vándor változik…

változások

Most nem tudom, hogy írjak-e vagy válasszam-e inkább a csöndet. Talán bölcsebb lenne a csöndet választani.
Sok minden változott. Kívül-belül. Annyi minden! Az új élethelyzet sok újdonságot vonz. Vár az ismeretlen!

Nem tudom, talán mégiscsak bölcsebb lenne hallgatni. Hagy formálódjon ez az új élet. Egy évvel ezelőtt hallgattam a szívemre és tavaly májusban elmentem a Caminora. És minden megváltozott. A változások fájdalommal is járnak sokszor. Néha nehéz elfogadni, hogy amikor a szíved vágyát követed elkerülhetetlenül fájdalmat okozol másoknak.. Én sem tudtam elkerülni. Ezért olyan nehéz írni erről.

Nem is írok.. Aki ismer, tudja miről beszélek.

De mégis leírom azt, hogy boldogan dobog a szívem, mert úgy érzem végre rátaláltam a saját utamra! Úgy érzem magam, mint az a vándor, aki a Caminon voltam! Sosem tudom, mit hoz a holnap.. bár néha félek, de egyre erősebben bízom, bízom önmagamban és az Életben! Hiszen az életem értem van, akármi történik… Az egész egy nagy utazás és csak rajtam múlik mit hozok ki belőle.

Csak egyszerűen le akarom írni, hogy boldog vagyok, hogy élek és vagyok, aki vagyok! Ennyi.

És még annyit, hogy ma tartottam élesben először gyerekjóga órát. Tizennégy ovis részére! Hangos volt, de jóó! Áááá Köszönöm!

Namaste

megengedem

Isten személvel akartam látni, de túl mélyen álltam a problémában. Lentről nem látszik az, ami fentről átlátható. Látni és tudni akartam melyik a helyes út, mit kell tennem.
Elfogadom, hogy nem értek és nem látok semmit innen, ahol vagyok. Elfogadom, hogy nem értem az érzéseim változását. Megértem, hogy önmagam rabja vagyok, egy magam teremtette helyzetben.

Látni akartam, de ha nem megy, hát nem látok.
ELFOGADNI akarom, ami van és ELENGEDNI azt, amit gondolok és érzek, BEENGEDNI azt, ami jönni akar. Megengedni és beengedni azt az utat, amit Isten nekem szán. Félreállni, hogy megtörténhessen a csoda.

Az igazság az, hogy nem tudom mitévő legyek, nem tudom melyik a legjobb út, nem tudom mi vár rám.
Az igazság az, hogy annyi érzés, annyi gondolat kavarog bennem és körülöttem, hogy teljesen összezavarodtam.
Az igazság az, hogy sok minden fáj, sok mindentől félek és vannak gyengeségeim.
Az igazság az, hogy nem tudok semmit.

Az igazság az, hogy most megengedem magamnak ezt a nem tudást.
Mert van, Aki tud mindent. És Őt kérem meg, hogy vezessen.

Üres vagyok. És ez az üresség a legjobb, mert megkönnyebbülök benne.
A gondolatok és érzések csak jönnek és mennek, de nem tudnak megtapadni. Ebben az ürességben érzem, hogy nem vagyok egyedül. Talán ez az üresség mégis inkább valami, ami kitölt. Nem tudom megnevezni.

…

Nem az érzéseim és nem a gondolataim vagyok. A szeretet vagyok. Amikor meg tudom élni ezt és csak szeretek: nem akarok semmit és nem vagyok senki, aki itt a földön valakinek látszik. Csak VAGYOK. Nem akarok múltat és jövőt, csak élem a jelen varázslatát. Ami ilyenkor történik teljességgel kívül esik a látható világon és mégis Egy vele.

a káosz közepén

Hálás vagyok a káosznak, mert esélyt ad a rendrakásra. Esélyt a változásra és az újjászületésre. A káosz értem van. Az életem értem van.

Veres Krisztát idézem, megfogott ez a két gondolat:

“Bármilyen szituáció is jelenik meg az életedben, az mindenképpen adni akar neked egy ajándékot. De csak akkor tudja odadni, ha abbahagyod az ellenállást, elfogadod a szituációt és hátradőlsz a történésben.

Minden szituáció, amiben nem érzed magad komfortosan magában hordozza annak lehetőségét, hogy pontosítsd a vágyaidat, és ezzel máris elindulsz a testet öltésük felé. De ehhez ki kell lépned az ellenállásból, abból, hogy azt ismételgeted mit nem akarsz, és át kell irányítani a fókuszod arra, amit helyettük szeretnél.”

camino: santiago és azon túl

Az utolsó nap, az utolsó szakasz volt a leghosszabb Santiagoig: 40 kilométert gyalogoltunk Gergővel Arzúatól. Emlékszem két nappal korábban rémüldözve nézegettük az útikönyvet, hogy miképpen lehetne felosztani az utolsó hatvanvalahány kilométert. Sehogy sem jött ki kíméletesen, mert a szállások úgy vannak elosztva eken az utolsó szakaszokon, hogy vagy nagyon rövidet mész, vagy nagyon hosszút. Mi a hosszút választottuk, főleg, mert Orsi barátnőm előre megbeszélt napon várt rám Santiagoban. Mivel ő másnap gyalog készült indulni Finisterrébe, ezért mindenképp szerettem volna időben beérni és találkozni vele, hogy ne csak hazafelé a repülőn lássuk egymást.
Arzúa felé haladva még mindig tanakodtunk, hogy miként oldjuk meg ezt a félelmetesnek tűnő 40 kilométert. Bevallom, hogy eszünkbe jutott az is, hogy egy rövid szakaszon autóstoppal vagy busszal megyünk, bár a szabály az, hogy az utolsó 100 km-t mindenképp gyalog kell megtenni, mert csak akkor jár a compostella (oklevél) az Út végén. Aztán találkoztunk egy magyar lánnyal az egyik faluban, aki épp a buszra várt. Lazán előadta, hogy őt bizony nem érdekli ez az előírás, már várnak rá Santiagoban és inkább felszáll a buszra. Beszédéből nekem úgy tűnt, hogy őt nem érintette túl mélyen ez az egész gyaloglósdi. Nekem meg valahogy az az érzésem támadt, ha gyaloglás helyett a buszt választanám, akkor csalok. Annyi ajándékot kaptam az úttól, hogy úgy éreztem tartozom ennyivel neki, hogy betartom a szabályokat. Ha két napot vesz igénybe a 40 km, akkor két nap alatt érek be. De inkább bevállalom egyben. Ha már más napokon legyalogoltam 30-32 kilométert, akkor az a plussz 10 is menni fog… Így aztán mondtam Gergőnek, hogy bevállalom az utolsó 40-et egyben, azt mondta ő is. Örültem neki és izgatott lettem, mert úgy éreztem, valami nagy dologra készülünk. Ünnepre.

Másnap reggel hét órakor indultunk útnak Arzúaból. Sokan voltak az úton, zavart is a tömeg. Pedrouzot, az utolsó szállást adó várost elhagyva azonban elmaradtak a zarándokok. Nagyrészük itt pihent meg utoljára Santiago előtt. Hol külön, hol együtt mentünk Gergővel, mindenki a maga tempójában. Valóban ünnepnek éreztem ezt a napot. Minden lépéssel egyre közelebb és közelebb kerültem a célhoz: ma elérem Santiagot! Minden lépés, minden kilométer egyre közelebb vitt hozzá, ami örvendezés és búcsúzás is volt egyben. Ettől volt olyan értékes és különös ez a szakasz. Na, meg attól, hogy hosszú volt és kevesen tartottak velünk. Két hosszabb pihenőt tartottunk napközben, aztán Monte Gozonál még utoljára beültünk egy bárba erőt és energiát gyűjteni a hátralévő 5 kilométerre. Már fáradtak voltunk, de az érzés, hogy már közel vagyunk, sokat segített. Végül elértük Santiago városhatárát jelző táblát, ahol büszkén fotózgattunk. Megérkeztünk. Könnyebb volt, mint gondoltam.

Este hét órára értünk a szállásunkra, az Albergue Acuarioba. Nagyon színes, nagyon izgalmas szálláshely, ráadásul dolgozik itt egy magyar srác is, Balázs, aki nagyon kedvesen fogadott minket. Mint kiderült aznap este tizenegy magyar vándor volt az albergueben. Orsi barátnőm is itt várt már rám órák óta, nagyon jó érzés volt őt meglátni és megölelni! A tizenegy magyarból négyet már ismertük az út elejéről, jó volt őket is újra látni. Hirtelen nagyon sok minden történt kivül-belül: öröm és büszkeség a megérkezés miatt, öröm a régi-új barátok és a honfitársak miatt és a szomorúság az út vége és a búcsú miatt… Ez a sokféle érzés színes forgatagként kavargott bennem egy ideig, majd feszíteni kezdett… és én feszültem, feszültem, mint egy óriási szívárványszínű léggömb, aztán bumm… egyik pillanatról a másikra sírva fakadtam. Jó volt sírni és nem szégyellni a könnyeket. Jó volt hagyni, hogy az érzelmek, mint a hullámok átsuhanjanak rajtam, majd elcsendesedjenek és megmaradjanak valamiféle csöndes, boldog szomorúságban.

Másnap meglátogattuk Szent Jakabot a katedrálisban, kiváltottuk az oklevelünket, tébláboltunk a városban. Harmadnap pedig útnak eredtünk – busszal – Finisterrébe, Európa legnyugatibb pontjára, a “világ végére”. Finisterrében a világítótorony mellett található a nulla kilométerkő. Amikor innen visszafelé indultam a városka felé, akkor éreztem valóban azt, hogy vége az Útnak, innen már csak visszafele lehet menni… Vár az otthon.

Epilógus:

Az úton megtanultam bízni. Bízni az útban, bízni abban, hogy lesz hol aludnom, lesz mit ennem. Az úton megtanultam hagyni, hogy a dolgok megtörténjenek maguktól. Az úton megtanultam vágyni, akarni, kérni. Megtanultam engedni és elfogadni. A camino meg is adott mindent, amit kértem. Az úton megtanultam, hogy a szenvedés nem tart örökké. A fájdalom elmúlik, ha van benned kitartás. Az úton megtanultam, hogy minden nap más és minden új nap magában hordozza az új csodákat. Megtanultam minden napot kíváncsisággal kezdeni. Megtapasztaltam, hogy vannak csodák. Van csoda, van öröm, van szeretet. Van szabadság. Van boldogság.

Hazatérve megtapasztaltam a párhuzamokat a Camino és az Élet között. A Camino volt az első lépés egy új életben, az első rész vagy az első osztály… Ezt a leckét már megtanultam, most jön a következő rész: a második osztályba léptem. Az Camino-n megtanultam, hogy rábízhatom magam az útra. Így aztán: bízom az életben, elfogadom amit az élet ad. Bíztatom magam, hogy merjek kérni, vágyni, akarni és főleg engedni. Hagyni, hogy történjen, aminek kell, ahogy az úton tettem. Az én utam, az én életem. Ami az úton működött, az életben is fog.

Buen Camino!

camino: gondolatok

Már itthon vagyok, de sok gondolatom maradt
a naplómban, amit szeretnék megosztani Veletek.

23. nap, 560. km, Ruitelán, még 170 km Santiagoig
Nem mindig van kedve az embernek felkelni és újra útnak indulni. Még maradnál az ágyban, még visszahúz a puha vackod, legszívesebben csak lustálkodnál egész nap, de nem lehet, mert előbb-utóbb kidobnak a szállásról és egyébként is vár Santiago. Menni kell minden nap. Nyögve bár, de útrakelsz újra. Összepakolod a zsákod, a kritikus helyeken tapaszokkal borítod a lábad, majd sziszegve belebújsz a bakancsodba és magadra rántasz 8-9 kilót, hogy megtanulj súlyokkal repülni. (Éjfél múlt már, simán lehet, hogy hülyeségeket fogok írni.) Az első pár perc nehéz, főleg amíg bejáratod a futóműved és sérült tagjaid újra elfogadják a parancsot: menni kell. Kezded már unni, kezdesz már fáradni. Hiába no, ez már a huszonsokadik nap. A gyaloglás lett a hétköznapi meló. Megszoktad. Aztán menet közben, mikor már előre is tudsz nézni és nem csak a lábad elé lógatod a szemeid, hogy el ne ess az első kavicsban, na szóval akkor elámulsz az új tájakon és ráköszönsz az új arcokra is. Szíved felderül, mert rájössz, hogy mégis van értelme újra elindulni. A gyaloglás által élsz át új csodákat, ahogy az életben is rejtőznek csodák a hétköznapokban. Amikor felérsz egy emelkedőre, feljutsz a csúcsra, a kilátás és a szívedben érzett öröm a jutalmad. Élvezd, gyönyörködj, aztán hagyd ott és menj tovább új célok felé.

Miért gyalogolsz? Mi a cél? Talán eljutni Santiagoba? Nem, a camino vége, Santiago, csak egy állomás, ahonnan újabb lendületet vehetsz a következő nagy útra. A cél maga az út, ajándékaid pedig a tapasztalatok, melyekkel gazdagabb lettél. A cél maga az út élvezete. Élvezd az utat, élvezd, hogy gyalogolsz és előre jutsz! Élvezd, hogy új tájakat és új arcokat látsz! Minden lépés, minden perc ajándék az élettől/az úttól!

Lenyűgöz a test alkalmazkodóképessége. Megerősödtem, ez az izmaimon és az állóképességemen is érződik. A fájós térdeim is meggyógyultak. Egyre könnyebb a gyaloglás, már csak ritkán van szükségem térdszorítóra. Pedig emlékszem még, volt, hogy annyira fájt, hogy attól féltem nem tudok végig menni az úton. A térdeim belátták: a főnök nem adja fel, hát muszáj tovább dolgozni. “Ami nem öl meg, az megerősít.” Ezért nagyon fontos, hogy soha ne add fel! Lehet, hogy nagyon fáj a tested vagy a lelked, lehet, hogy nagyon kilátástalan a helyzeted, de Te csak menj tovább! Meglátod megerősödsz és újra kisüt a nap!

26. nap, 636. km, Portomarin, még 94 km van hátra
Már nem kelnek hajnalban a vándorok, csak ahogy épp magukhoz térnek reggel. Ráérősen öltözködnek és készülődnek. Végülis már kevesebb, mint 100 km/3 nap van hátra. A Hasonlat szerint már nyugdíjasok vagyunk. Nem sietünk, nem kapkodunk. Santiago megvár. Nem az a lényeg, milyen gyorsan érsz célba, hanem az, hogy hogyan. Minden utolsó percet/kilométert kiélvezünk az életünkből/az útból. Már nem vágyunk új barátokra. Azokat szeretjük, azoknak örülünk nagyon, akikkel együtt öregedtünk meg az út alatt. Értékesnek tartjuk ezeket a kapcsolatokat, mert sok közös élményünk van. Közös emlékek és tapasztalatok. Már öreg vándorok vagyunk.

(folyt. köv.)

camino 29. nap

Veget ert ez az Ut.

Ma este het orakor megerkeztem Santiagoba. Az utolso es egyben leghosszabb szakasz, Arzuatol Santiagoig 40 km volt. Konnyebb volt, mint gondoltam.

730 km-t jottem Pamplonatol. A Camino Frances itt er veget, de meg ellatogatunk Finisterrebe.

Veget ert egy ut, de elkezdodik egy masik. Nagy a csond es nagy a zaj belul.
Hat most csak ennyi, a tobbit majd kesobb.

camino 21.nap

Gondolatok az Uton.

Az elmult napokban a mezeta vegelathatatlan ronasagait rottuk, hosszu-hosszu siksagokon at. A legjobb lehetoseg a gondolkodasra es a nem gondolkodasra.
Villar de Mazarife fele gyalogolunk. Az ut nagyon nyugodt, keso delutan van mar, a zarandokok tobbsege mar a szallasokon pihen. Sokaig egyforma a taj, csak a vegtelen mezoket latni, sehol egy haz vagy bar. Nagyon boldog, bekes hangulatban gyalogolok. Meg mindig vannak fajdalmaim, de mar felul kerekedtem rajtuk. Azt mondom magamnak: tegy ugy mintha nem fajna semmid! Ahol fajdalom van, ott feszultseg van, hat lazits! Ugy is teszek, es egy pillanat mulva ellazulnak az izmaim es fajdalom nelkul lepkedem tovabb.
Halas vagyok az utert, halas vagyok a dombokert, a felhokert, a fakert, a napfenyert,  a tarsakert es a sok-sok szeretetert, mosolyert, amit az uton kapok. Halas vagyok, hogy a fajdalmak ellenere is tudok gyalogolni es egeszeges, eros vagyok.  Halas vagyok, mert elvezem az utat, elvezem a gyaloglast. Boldog vagyok, csak mert letezem.

Azt gondoltam a caminon konnyu dolga van a vandornak, mert sarga nyilak mutatjak az utat, szinte lehetetlen eltevedni. De az eletben nincsenek sarga nyilak… aztan rajottem, hogy tevedek. Az eletben is vannak jelek, csak meg kell tanulnod felismerned oket. Meg kell teremtened magadban a csondet, hogy meghallhasd a valaszokat, el kell bambulnod, hogy meglasd a nyilakat… Tudom, tisztan ereztem a bizonyossagot: vannak es lesznek jelek az eletben is es eszre is fogom venni oket.

Azon gondolkozom, hogy itt az uton mit szamit ki irta a Himnuszt, mit szamit tudom-e mi Uganda fovarosa (Kampala)? Mit szamit milyen autod van? Mit szamit mi a hivatasod es mennyi a fizetesed? Mit szamit, milyen szinu a hajad es a borod? Semmit. Nem szamit.
Csak az szamit, hogy tudod-e az egyik labad tenni a masik utan a fajdalmaid ellenere is. Csak az szamit, tudsz-e hinni a celban, akkor is, ha ugy erzed sosem ersz oda. Az szamit tudsz-e bizni abban, hogy lesz mit enned, lesz hol aludnod ma is. Az szamit, hogy tudsz-e hinni abban, hogy az univerzum gondoskodik rolad!
Az szamit, konnyu vagy nehez-e a szived? Es ha nehez, akkor el tudod-e engedni a serelmeket, le tudod-e tenni lelked sulyat az ut szelen?
Csak az szamit, hogy tudod-e elvezni az utat a nehezsegek ellenere is! Ha tudod elvezni a gyaloglast, a hetkoznapokat, akkor kepes vagy a boldogsagra. Kepes vagy a szeretni az utadat, kepes vagy szeretni az eleted. Kepes vagy szeretni onmagad es masokat…

Astorga. 460. km
Ez egy hosszu szakasz volt, 32 km-t gyalogoltam. Szerencsere volt egy kedves, kis alberuge a varos szelen, ami nem volt benne az utikonyvemben. Egyszeruen nem volt erom tovabb menni a tervezett nagy szallasra. Masnap reggel konstataltam, hogy ha nekem fel kellett volna menni a dombra a nagy szallasra, akkor az albergue elott szepen elterultem volna, mint egy kivenhedt csiga, aki a haza ala szorult, csak en a zsakom alatt rekedtem volna. Hat ezt megusztam.

Rabanal del Camino elott csoda tortent velunk. Esofelhok gyulekeztek, hamarosan csoporogni kezdett az eso. A falu meg mindig legalabb fel kilometerre volt, tul messze ahhoz, hogy behuzodjunk valahova az eso idejere. Ekkor mar kb. 20 km volt mogottunk, kezdtunk igen csak faradtak lenni. Segitsegert fohaszkodtam:
- Istenem, segits!
- Mondd, mit akarsz? Mondd ki!
- Hat azt, hogy ket percen belul jojjon valaki kocsival es vigyen el minket Foncebadonig! Koszonom.
Eppen meglattunk egy nyitott gazdasagi epuletet, ugy gondoltuk oda beszaladunk felvenni az esokabatjainkat, amikor megjelent mogottunk egy auto es latva minket lelassitott. Gyorsan jeleztunk, hogy alljon meg. Nagyon kedves par ult az autoban, mondtak, hogy  nagyon szivesen elvisznek minket Foncebadonba. Az eso mar szakadt. Ket perc sem telt el a keresem ota. Tiz perc mulva mar az albergueban voltunk es vegre pihenhettunk.

Ma korahajnalban fent voltam mar a Cruz de Ferron, vartuk a napfelkeltet. Csodalatos volt. A nap folyaman atkeltunk a leoni hegyeken, es delutan erkeztem Ponferradaba. 513. km Pamplonatol, meg 202 km van hatra.

camino 13. nap

Carrion de los Condes. 310. km

Mostanra teljesen beszippantott az ut. Eletem a gyaloglas. Ezt csinalom nap, mint nap, ezek a hetkoznapok. Teljesen mas vilag. Peregrino menu, sajtos szendvicsek, ossze-visszaallo haj, barna vegtagok es fej, egyre viseletesebb bakancs, toretlen lelkesedes.

A testem megerosodott, elegendo 8-10 kilometerenkent megallni es szusszanni. Egyik nap mar annyira konnyunek ereztem a zsakom, hogy megalltam ellenorizni nem esett-e le rola valami, de nem. Azert mennyei erzes levenni, sulyok nelkul gyalogolni olyan erzes, mintha lebegnek. Terdeim is sokkal jobban vannak, de minden napra kijut valamilyen fajdalom, de az ember ezt is megtanulja kezelni.

Kedden erkeztem Burgosba, pihenot terveztem masnapra. A  magyar csapat egy resze tovabb ment, ketten velem maradtak: Lara (Judit), 49 eves no, akivel nagyon egy huron pendulunk es Gergo, a svajci magyar srac. A pihenonapbol fel nap lett, nem birtunk magunkkal, delben elhagytuk Burgost, de csak a 10 km-re levo Tardajos falucskaig mentunk. Ez a minicsapat nagyon jol mukodik, egyutt vesszuk meg az utravalot, aztan elosztjuk, ez lenyegesen gazdasagosabb megoldas.

Eljott az a pillanat, hogy mar nem aggodom reggelente, vajon lesz-e szallasom, mert mindig van valahogy. Neha mar azt sem nezem meg, hova is megyek, csak megyek. Minden nap uj, minden nap egy csoda.

Meg az utazas elott letoltottem Varga Lorant honlapjarol az o utmutatojat. Lorant egy Hasonlatot hasznal az Utra. Azt mondja, hogy a Camino=Kis Elet. Vagyis, amint a caminon, ugy az eletben. Es ez igaz is.

camino 6. nap

Santo Domingo de la Calzada. A 145. km, legalabbis nekem. Az elso esos nap. Az elso gyogyito siras.

5.20-kor indultam Najerabol, meg sotet volt, fejlampaval battyogtunk egymas mellett Judittal. 11 ora utan par perccel ertunk be a 20 km-re fekvo Santo Domingo varosaba es a zarandokut legregebbi szallasara, a Cofradia de Santo-ba.
Tegnap ota elegge faj a bal terdem, terdszoritoval gyalogoltam. Azert igy is eleg jo iramot tudtam magamnak diktalni. Igyekeztem minel termeszetesebben mozogni, hogy ne terheljem tul a masik labam is a fajdalom miatt. Feluton jarhattunk, amikor szemerkelni kezdett az eso, aztan mar szakadt, es fujt a szel.

A nap kezdeten nagyon fajt a labam, hol a sarkam, hol a terdem… igyekeztem masra figyelni es nem a fajdalomra, ez a taktika mindig segit. Azert eljott a holtpont, amikor mar total elegem volt az esobol, szelbol, sarbol, testi kinokbol… es akkor feljottek belolem reg eltemetett lelki serelmek. A fizikai fajdalom mindig kihozza a jol rejtegetett lelki nyugoket.
Most kezdem erezni a camino hatasat. A szenvedesben lehetoseged van lebontani az egodat, lehetoseged van megtisztitani magad a mult fajdalmaitol, lehetoseged van melyrehato kerdeseket feltenni magadnak. Es ha jol figyelsz valaszokat is kapsz.

Holtpont es siras utan megnyugodva lepkedtem tovabb. Az eso mosta az arcom, de en halas voltam erte, olyan volt mint az egi simogatas, mintha lemosta volna rolam a haragos, fajdalmas gondolatokat es erzeseket. Halas voltam, hogy a fajo labacskaim ellenere tudok gyalogolni es itt lehetek az Uton! Es jott a bekesseg…

A szallason ujra talalkoztam ujdonsult barataimmal, magyarokkal, olaszokkal, franciakkal… es meg ki tudja hany nemzetisegu zarandok van itt. Egy angol ur 11 naciot szamolt ossze. Orom veluk minden nap ujra talalkozni es udvozolni egymast.

Egyikuk egy kozepkoru, olasz ur, Angelo, Milanobol. Nagyon kedves, mindig udvozol, megkerdezi hogy vagyok, probalunk beszelgetni, de o nem beszel angolul, en meg nem beszelek sem olaszul, sem franciaul, igy leginkabb csak mutogatunk es jokat nevetunk az egeszen.

Tegnapelott bevallaltam, hogy a magyarok ruhait (az enyemeimmel egyutt persze) kiszedem a szaritogepbol, mialatt ok elmentek setalni. Meglepeteskent osszehajtogattam nekik, aminek nagyon megorultek. Cserebe nekem nem kellett fizetnem a mosasert-szaritasert, kaptam egy almat es egy eletmento orias szendvicset. Ma Angelo szolt, hogy este foznek egy nagy adag spagettit, tartsak veluk. Hat igy megy ez itt. Ha adsz, akkor kapsz. Eleinte fura volt, hogy itt az uton mindenki milyen konnyen ad a masiknak, es le kell gyurnod magadban a tavolsagtarto, civilizalt vilagunk altal rad ragasztott szokasaidat es meg kell tanulnod elfogadni, nem csak adakozni! Engedd meg magadnak, hogy segitsenek es adjanak neked! Engedd meg, hogy szeressenek…

Olyanok a zarandokok egyutt, mint egy nagy csalad