kiút

november 30, 2010 § Hozzászólás

Itt maradtam egyedül széteső világom közepén. Mindenről kiderült, hogy csak képzet, csak illúzió, melyben kényelmesen elringattam magam. Még riasztanak a pusztulás romjai, nem tudom mi maradhat, ha minden megszűnik. Már nem hibáztatok senkit. Nem mutogathatok másra… csak önmagamra, hiszen ezt a világot én építettem fel. Magam teremtettem átkait és áldásait egyaránt. Így hát magamban kell megtalálnom a szabadság kulcsait is, hogy világom démonai erejüket veszítsék.

Még kitölt a szeretet hiánya. Csak hittem, hogy tudom, mi a szeretet. Hogyan is tudnék szeretni, ha fájdalom lüktet a szív helyén? Hiszen ez is csak egy képzet, melyet az elmém gördít elém, hátha átesem rajta és még jobban beverem a fejem… hátha eszméletemet veszítem a gödör alján. És akkor átvehetné az uralmat. De nem engedem! Többé nem fordulok vissza. Még így a verem alján is látom, hogy milyen tökéletes volt az események időzítése, melyek súlya aztán a mélybe rántott.

De kijutok innen. Felmegyek, mert emlékszem a fényre, emlékszem a békesség szelídségére, emlékszem a kegyelemre. Emlékszem az Egységre.

Egyre csak Saint-Germain gróf levele jár a fejemben A Vörös Oroszlánból, melyet Corneliusnak címzett, mikor a tanítványának a Kyilkhorral, egy maga által életre keltett démonnal kellett megküzdenie. “A Kyilkhort mindig meg kell ölni, különben zsarnokká válik. Ennek az építő és lebontó folyamatnak mélységes értelme az Isteni Igazság; a világ a te teremtményed. Te hoztad létre. Tanuld meg lebontani, feloldani, hogy megszabadulj uralmától! (…) Az egész világ minden sötétségével, démoni formazavarával együtt nem más, mint öntudadlanul felépített Kyilkhor. (…) Ha elnyered a Kyilkhor megteremtésének és lebontásásnak kulcsát, megyered vele saját szabadulásod és a világ legyőzésének kulcsát is. Most újra magadra hagylak. Egyedül leszel. Egyedül tértél külön útra. Egyedül teremtettél. Egyedül kell visszatérned. Minden krízis és minden végső megoldás egyedül találja a tanítványt. Vigyázz. Légy erős és bátor. Légy kitartó. Gondolj arra, hogy már nem fordulhatsz vissza. A misztériumok tengerének közepén vagy. Át kell jutnod a másik partra. Tőled függ, hogy ezt az útszakaszt évszázadok, évek vagy hónapok alatt teszed-e meg…
(Szepes Mária)

A fájdalom lehetőség a felemelkedéshez. Bár nem szükségszerű, de ha már eljött, használd ki az erejét! Fájdalom nélkül is el lehet érni a fényt, hiszen az benned van, mindig is ott volt és ott lesz, csak a szenvedés fátyla takarja el szemedet.

– Rossz kedved van? – kérdezi a kolleganőm.
– Áá nem, csak fáradt vagyok. – lódítom. Jesszusom, ha a bánat már az arcomra van írva, az már régen rossz. Panni, mi történt veled?? Hálás vagyok az intő jelért.

A nőgyógyászati rendelő várótermében ülök. Tompán feszít az alhasam bal oldala. Kísértetiesen emlékeztet ez az érzés a műtét előtti fájdalomra, csak sokkal haloványabb. Gyanítom, hogy csak egy növekvő tüsző feszít, de biztos, ami tuti lerongyoltam a dokihoz, hogy nézzen meg. Már egy órája várok és könyvet sem hoztam, hogy lekössem a figyelmem, de most ez nem is zavar. Figyelem az embereket magam körül. Igyekszem kiüríteni a fejem. Amikor sikerül végre gondolatok nélkül nézelődnöm, valahogy megváltozik a kép. Minden sokkal fényesebb, szelídebbek az árnyékok, lágyabbak a hangok. Szebbek az emberek. Elönt a szeretet és az öröm. Az öröm, mert élek és itt vagyok. Nevetni támad kedvem, de csak mosolygok, hogy ne nézzenek teljesen hülyének. Úgy látszik a fény utat talált magának a csendben…

Előveszem a naptáram és a mai naphoz írom e sorokat:

Itt és most elegem van mindenféle fájdalomból. Elég volt. Eleget csücsültem a verem alján. A sötétség nem takarhat többé. Nem akarom, hogy vígasztaljanak, én akarok vígaszt nyújtani! Itt és most elindulok felfelé, mert így döntöttem.
Én irányítom az életem.

Végre behívnak a rendelőbe. Előadom a múltba húzó sztorit: három hete, méhenkívüli terhesség miatt műtét történt… blablabla, és most tompa fájdalmat érzek azon az oldalon. Pár perces vizsgálat után beigazólódik a gyanúm: minden rendben, csak működöm!

Jó kedvűen szökdécselek lefelé a lépcsőn. Ma megtörtént. Visszatért a fény, ami igazából el sem veszett! Azért én vigyázni fogok rá(m)…

egy délután a gyerekekkel

november 27, 2010 § 2 hozzászólás

Plázában vagyunk, azon belül is az egyik nagy ruházati üzlet közepén. Apró, gyors léptek hallatszanak, az egyik vállfasor megmozdul, majd a másik is, mintha szellemek járnának köztük. Nem látunk semmit, csak kacagást hallunk, majd egy vidám sikkantást. – Te látod őket? – kérdezem a barátnőmet, Zsófit. – Itt a Kata! – mutat az éppen felbukkanó, futástól ziháló lányomra, aki hirtelen ámulva megáll a bizsus állvány előtt. Egy pillanatra fogjul ejtik őt a színes gyöngyök és az ezüstös láncok csillogó játéka, majd nevetve tovább fut kis barátja, Matyi elől. Majd újra szem elől tévesztjük őket.

– Nekem olyan érzésem van ilyenkor, mintha csak a mi gyerekeink viselkednének így. – mondja Zsófi és valóban, egyetlen szaladgáló vagy kurjongató gyerekkel sem találkoztunk az ottlétünk során, a sajátjainkon kívül. Ők ketten viszont kurjongattak, kiabáltak, szaladgáltak, ugráltak. Tették, amit a gyerekek szoktak. Mi pedig csak annyira fogtuk vissza őket, amennyire nem szégyeltük engedni. Nem szégyeltük. Látszólag mindenki más “normálisan” viselkedett, felnőtt és gyerek egyaránt. Rajtunk kívül, mert amit a mosdóban előadtunk a két gyerekkel az maga volt a katasztrófa, mi mégis dőltünk a nevetéstől. Azt hiszem, régen nevettem át így egy délutánt.

Figyeltem ezt a két szerelmes gyereket és ámultam azon, mennyire szabadok! Gyönyörködtem a szabadságukban, gyönyörködtem a létezésükben, a játékukban. Mindenben benne vannak egészen és nem agyalnak rajta, nem elemezgetnek, nem aggódnak feleslegesen. Élnek.
Mennyit tanulhatnánk tőlük mi, felnőttek! De tanulnunk sem kell! Csak emlékezni! Emlékezni a belefeledkezés és a játék képességére…

mindennap ugyanúgy?

november 26, 2010 § Hozzászólás

Unom az estimeséket. Mindig ugyanazokat olvassuk, újra és újra. Képes vagyok meseolvasás közben teljesen máson agyalni. Tudom, hogy nem vagyok ott. Ez gáz. Pedig örülnöm kellene, hogy mesét olvashatok valakinek, aki meg is hallgatja. Igaz, hogy mindig közbevág, de addig kell örülni, amíg kérdez… Minden esti ritus ugyanolyannak tűnik. Tisztában vagyok vele, hogy ez csak a látszat, mert sosem ugyanolyanok a fények, sosem ugyanúgy gyűrődnek a ruháink redői, sosem ugyanúgy vesszük a levegőt, sosem ugyanúgy érünk egymáshoz, sosem ugyanaz a pillanat. Bár mindig most van. Nem ismétlődik semmi, mégis egy helyben járunk. Csak ennek ajándékait nem veszem észre, amikor belesüppedek az unalomba. Úgy tűnhet a mindennapok tényleg szürkék. Pedig nem. Tudom, hogy nem azok és néha látom is a színeket. Amikor úgy döntök, hogy látni akarom.

Minden pillanatnak örülni akarok! Most!

camino

november 25, 2010 § 10 hozzászólás

Már az ötödik könyvet olvasom a témában. Egyre inkább hív az Út. Évek óta érzem a hívást, de idén nagyon erősen. Szeretném végig járni Szent Jakab útját. Erről mesélek egy barátnőmnek, mire ő nekem szegezi a kérdést: “Mi van, ha úgy térsz vissza, hogy nem találsz válaszokat a kérdéseidre?”.
Az nem lehet – gondolom – valamit biztosan találok ott. Önmagamat, persze.
De csak annyit mondok: “Nem tudom.”. A válaszokért és az önmagamra találásért elindulnom se kell, hiszen az életem is egy camino, és én is itt vagyok önmagamnak, minden pillanatban készen arra, hogy rá találjak. A valódi válaszok mindenütt ott vannak, melyeket értelemmel felfogni úgy sem lehet, csak megélni és érezni. Akkor hát minek? Talán életem útján mégis egy állomás a Camino. Egyik nap tisztán érzem, hogy ez a szívem vágya és ott a helyem a vándorok között. Aztán másnap rám kiált az elmém: “Megőrültél? Hát ilyen önző vagy, hogy hetekre itt hagynád a kicsi gyerekedet? Anya nélkül??”.  Igen, anyai szívem valóban zokog, de a bennem élő, örök gyermek már az utat tervezi,
a hátizsákot pakolgatja, bakancsot próbál és talpa alatt már az út egyenetlenségeit érzi.
Mi hajt mégis? El Camino azt jelenti: Az Út. Úton lenni. Vándorolni. Gyalogolni. Igen, a gyaloglás! Valahányszor a szabad ég alatt sétálok, érzem lüktető hívását a Földnek. Testem a lépések iránti vágyát kiáltja: Gyalogolj, gyalogolj! Szellő simogat, fülembe sugdos: Várlak az úton! Napfény bíztat, felhő nyomaszt, köd csábít, falevelek intenek: Gyere, gyere! Kutyám barna szemei villognak rám: Testvérem szelleme tart veled!
Hív a Lélek. Nem állok ellen. Megyek, amikor indulnom kell.

Bocsássatok meg érte.

Csak akkor tudom meg milyen az úton járni, ha elmegyek oda. Egy dolog álmodni az útról és egy másik dolog járni rajta…

nagypi

november 24, 2010 § Hozzászólás

Nagypi a kedvenc nagypapám. Kedvenc? Szinte az egyetlen, mert apai nagyapámat alig ismertem, pedig biztos vagyok benne, hogy ő is kedvenc lett volna… az emlékeim ezt súgják. Nagypi igazából vérrokon sem volt, mert Anyunak nem ő az édesapja. Nem vérszerinti nagymamám is volt (őt is imádtam és vele együtt összesen így volt három nagyim), szóval van ebben a családban mindenféle érdekes kapcsolódás.

Nagypi nagyon különleges valaki volt az életemben, annyira szeretett, hogy azt el sem tudom mondani. Anyukám szerint még bőven egy méter alatti voltam, amikor az ujjaim köré csavartam és onnantól kezdve Nagypi bármire képes volt értem.  Anyu viszont nem tudta (vagy nem hitte) a titkot: ez kölcsönös volt. Mi ugyanis szövetséget kötöttünk. Volt egy közös varázsigénk, amit nagyon ritkán és óvatosan szabadott csak használni, de ha egyikünk kimondta, akkor teljesült a kívánsága. Így hangzott: “Az én kedvemért!“. Ha ezt a kívánságom mellé biggyesztettem, csak úgy egyszerűen, ártatlan tekintettel, akkor tudtam, hogy megkapom, amit akarok. Még mielőtt kimondtam volna egészen. Ha Nagypi mondta ki, az ő kívánsága is teljesült. Nagy becsben tartottuk ám és nem használtuk össze-vissza mindenféle jött-ment kis vágyakra, csakis akkor, amikor semmi más nem működött vagy nagyon-nagyon fontos dologról volt szó. Valahányszor a varázsige életre kelt, olyan volt, mintha ajándékot adtunk volna egymásnak. Ezzel a csodálatos egyezséggel azt hiszem valami nagyon fontosat tanultam tőle.

Gyermekkoromban is rövid hajam volt, Nagypi volt az egyik fő támogatóm ebben. Sokszor mondogatta: “Hosszú haj, rövid ész!” és bár egyikünk sem hitt benne, mégis jókat nevetgéltünk ezen. Egyik alkalommal Nagypi vitt el hajvágásra, talán öt-hat éves lehettem. Nyaranta mindig nagyon rövidre vágattuk a hajam, és most is úgynevezett jancsi-frizurát kértünk a fordrász hölgytől. Mikor elkészült a szuper rövid frizurám elégedetten vigyorogtunk össze és Nagypi megkérdezte: “Na, jó lesz így Pannikám?”, én pedig örömmel vágtam rá, hogy igen. A fodrász erre elsápadt és rémülten felkiáltott: “Te jó ég! Ez a gyermek kislány?? Akkor nem vágtam volna ilyen rövidre a haját!”. Azt hitte fiú vagyok és nem is sejtette, hogy én ennek mennyire örültem akkor! Olyan jót nevettünk!

Nem szeretek kártyázni, de Nagypival nagy zsugások voltunk. Volt egy kisméretű, magyar kártyapaklink, ezzel játszottunk a legszívesebben. Nagy öröm ért a napokban, amikor a fiókomban kutatva rátaláltam a kártyáinkra. Nagypi tanított meg zsírozni és rengeteg partit lejátszottunk az évek alatt. Jól emlékszem az utolsó kártyapartira, azóta se játszottam magyar kártyával. Gimnazista voltam már és éreztem, hogy hamarosan el fog menni, pedig nem volt semmi jele, egyszerűen csak tudtam. Később nagyon örültem, hogy hallgattam a megérzéseimre és akkor ott, utoljára  még egy játékra hívtam.
Nem voltam még tizennyolc éves, amikor egy késő nyári napon jött a telefonhívás, hogy útközben rosszul lett és meghalt. Mindenki sírt, csak én nem. Szerettem volna sírni, de úgy éreztem az csak színjáték lenne. Nem volt szükség könnyekre. Éreztem, hogy jól van és továbbra is nagyon szeret.

Azóta is sokszor érzem a jelenlétét. Floki kutyámat is ő küldte, ezt még Anyu is így gondolja. Egyforma barna szemük volt, ugyanazzal a melegséggel a tekintetükben. Nem olyan rég beszélgettünk Titivel az eltávozottakkal való kapcsolatainkról. Azt mondtam, hogy én csak a Nagypit és a Flokit érzem időnként. És a gondolattal egyidőben, még magamat is meglepve, rögtön ki is mondtam: “Ők EGYEK”. Titi pedig mosolyogva bólintott.

fények az esőben

november 23, 2010 § Hozzászólás

Tegnap hazafelé autóztam. Szakadt az eső és sötét is volt már. Eleinte utáltam, hogy alig látom a sávokat és az autókat, mert a lámpák fényei szétszóródnak az vízcseppeken. Aztán egyszercsak elengedtem ezt a morgolódást és hagytam a dolgokat úgy lenni, ahogy vannak. Ekkor valami történhetett, mert a világ körülöttem izgalmas, mozgó festménnyé változott. Már nem bántam, hogy a szélvédőmön dobol az eső és alig látok tőle, mert mindenhol fények táncoltak az autóban szóló zene ütemére. Körém kúsztak és nevetősre csiklandoztak. Mindenhol ott volt a fény, ahová csak néztem. Hazaérve a garázs előtt állt a víz és továbbra is sűrű cseppekben esett az eső. Csípőből odamorogtam valamit, de aztán észrevettem, hogy a fényszóró bevilágítja ezt a nagy tócsát és a falakon tükröződve, körben vidám fényjáték veszi kezdetét… gyönyörű volt. Mintha valaki direkt odavetítette volna. Azt hiszem, én voltam..

Később Herceget kísértem el a szokásos esti sétájára. Gumicsizmát húztam és kapucnis, vízálló kabátba bújtam. Amint kikapcsoltam a gondolataimat, a fények újra ott ugrabugráltak körülöttem. Csupasz faágakon ülő vízcseppekben táncoltak és a hold ragyogó udvarát idézték, ahogy egy lámpást körülöleltek. Bearanyozták az utcák csillogó feketeségét. Mintha álomban lépkedtem volna, ahogy egy tócsába gázoltam és rugdostam a vizet, pont úgy mint a gyermekek. Lépteim csobbanását hallgatva, gondolkozni kezdtem, hogy mit is csinálok én most? Talán éppen meghibbanok? Vagy ez valami más? Valami ismerős…

Csak játszom.

kockázat

november 22, 2010 § Hozzászólás

Mi lenne, ha végre nyitnál? Mi lenne, ha beengednéd azt, ami van?   Mi lenne, ha nem állnál ellen neki? Mi lenne, ha elmerülnél benne? Mi lenne, ha hagynád, hogy sodorjon a folyó? Mi lenne, ha hagynád, hogy felkapjon a szél? Mi lenne, ha kiengednéd azt, ami benned van?

Van, ami van. Vagy, aki vagy. Ne fogd vissza értelemmel, hadd vigyen a folyó… engedd, hogy vigyen… ne félj, nem eshet bántódásod!

A fény már vár. Téged is, engem is.  Itt van, lásd meg.

Mondom mindezt magamnak, de szólhat hozzád is, ha úgy érzed…

“Ne másokat figyelj, hanem önmagadat. És hagyd, hogy ami belül van, felszínre bukkanjon, bármilyen kockázattal is jár. Nincs nagyobb kockázat az elfojtásnál.” (Osho)

Hol vagyok?

You are currently viewing the archives for november, 2010 at panniművek.