én bennem

december 30, 2010 § Hozzászólás

Nézem ezt a lányt, ezt a fiatal nőt, akit önmagamként ismerek. Látom vágyait, reményeit, küzdelmeit és fájdalmait is. Hallom belső monológjait, látom szépségeit és takargatva őrzött hibáit is, érzem szívének dobbanásait, testének kívánalmait. Látom személyiségem korlátait és a korlátaiban rejlő lehetőségeket. De ez nem Én vagyok, mégis Én élek benne. Semmiben sem különb a többinél, ugyanolyan, mint a többi ember: a boldogságot keresi hétköznapjai rengetegében. Beleolvad a tömegbe. Mégis különösen fontos számomra, csak úgy, mint a többiek. Korlátai az ő korlátai, kötöttségei az ő kötöttségei. Küzdelmei, fájdalmai és szenvedései, mind mind az ő képzetei.
Ám Én szabad vagyok, de általa megtapasztalhatom ezeket a korlátokat, és megtapasztalhatom ledönteni is azokat. Pusztán csak azért, mert így döntöttem. Magamba olvasztom őt végtelen szeretetemmel és felszabadítom korlátai alól. Ezáltal ő megszűnik és megnyilvánulok Én.

Reklámok

boldog karácsonyt

december 24, 2010 § 1 hozzászólás

Legyen a szívetekben békesség!

méregzsák

december 20, 2010 § Hozzászólás

Nem vagyok ám mindig mosolygós. Néha szomorú vagyok, néha kedvtelen, mint egy mosogatórongy. Néha pedig mérges vagyok és még anyázni is tudok. A napokban például olyan dühös lettem egy pillanat alatt, hogy még magam is meglepődtem. Még a férjem is megjegyezte, hogy úgy viselkedtem, mint aki semmit sem tanult a magasröptű olvasmányaiból. A robbanás kiváltó oka a mobiltelefonom volt, ami hiába töltött két hetet a szervízben. Előző nap reggel el is rebegtem egy imában, hogy a hétvégén legkésőbb kapjam vissza a telefonomat, épségben és tökéletesen működve. Nos, kiderült, hogy a szervízen hozzá sem nyúltak, mert a headsetet nem mellékeltem (egyébként fogalmam sincs minek kell az nekik) és így visszaküldték mondván, hogy alkatrész hiányában a telefon nem javítható. A hír hallatán a kezemben lévő távbeszélőpótlékot be is hajítottam a kanapé mögé. Kiakadtam, mert nagyon vártam már vissza azt a kis zenegépet. A telefon része nem érdekel különösebben, de mp3 lejátszó nélkül nem bírom sokáig.  Egyébként tudom, hogy a telefonmizéria csak az utolsó csepp volt a pohárban, mert az utóbbi idők összes bánata, csalódása és kudarca egyszerre síkított a fejemben és nem is úsztam meg a mérgelődést könnyek nélkül. Meglepődtem, hogy ezek a dolgok még mindig bennem vannak, pedig azt hittem már túlvagyok rajtuk. Ott álltam és tátot szájjal néztem magamra: – Te jó ég! Mit csinálok én? Egy nyavadt kis kütyü miatt így kiakadni? Hahóó! Hallassz engem? Ez nem a valóság…!

A robbanásnak azért volt egy tárgyi vonzata is. A rendelt csomag végülis megérkezett: dühkitörésemen elámulva Titi másnap elment és vett nekem egy gyönyörű kis telefont, ami tökéletesen kielégíti az igényeimet. Sőt jobb, mint a régi. Hm, én meg leordítottam a futár fejét… Szép dolog (irul-pirul).

nézőpont

december 16, 2010 § Hozzászólás

Szeretek vezetni. Szeretek eggyé válni az autómmal, odalépni neki és pezsdülő vérrel kerülgetni a többieket. Élvezem a suhanást, a motor gurgulázását, ilyenkor az autóm is élni kezd…  Ma reggel is odaléptem egy kicsikét az Alfának, hadd röpüljön. Kikapcsoltam a gondolataimat és csak néztem, ahogy jön felém a világ. Ekkor kattant be, hogy nem is én száguldozom, hanem a világ röpül felém… Csak nézőpont kérdése az egész! Hiszen én egy mágnes vagyok és fel tudom gyorsítani magam körül az atomokat! 🙂 🙂

Mágnes vagyok és teremtő gondolataimmal alakítom a világomat.

cirque du soleil

december 12, 2010 § Hozzászólás

Péntek este egyszer csak a Sportarénában találtam magam
a Cirque de Soleil Saltimbanco előadásán. Titi lepett meg a jegyekkel.
Két sorral előttünk, közvetlenül a színpad mellett bukkantak fel a színes jelmezekbe öltözött bohócok és azt játszották, hogy nagyon jó kedvük van. Még egy kicsit morogtam belül, mert én meg épp azt játszottam, hogy nincs túl fényes kedvem, de aztán rájöttem, hogy az is csak döntés kérdése, hogy miként akarom a dolgokat látni. Így aztán hagytam a morgolódást a csudába és átadtam magam a játéknak. Hagytam, hogy a bohócok nevetése hasson rám és mind egyre többen és többen nevettünk együtt.

Csak lelkesedéssel tudok írni az előadásról, ami maga volt a Csoda! Megelevenedett mesevilág, színes kavalkád, gyönyörű dalokkal, lélegzetelállító mutatványokkal és hangos nevetéssel. Ezt nem lehet félszívvel játszani. Lehet, hogy az előadás előtt és után ezek a tehetséges előadóművészek is elmerülnek a hétköznapi bosszúságaikban, de akkor és ott egész lényükkel játszottak.
Nehéz lenne a sok elképesztő mutatvány közül kedvencet választani, de mégis volt egy, amelyik mélyebben érintett a többinél. Két akrobata lány lengett a trapézon fent a magasban, gyönyörű, élő zene kísérte őket. Mutatványuk lényege az volt, hogy csak a lábukkal kapaszkodtak egymásba, miközben a szédítő magasban csak az egyikük ült a trapézon. Gyönyörűek voltak a mozdulataik, a zene, a fények és az, ahogy a lehetetlennel dacoltak.
Szó szerint ámulatba ejtettek, szinte eggyé váltam a belőlük áradó szépséggel. A tarkómból bizsergető, örvénylő hullám áramolt lefelé a gerincembe, aztán valahol a lapockáim között kitágult, mintha a szárnyaimat próbálná kibontani a helyükről, hogy aztán messze röpítsenek a gyönyörön túlra, a rég elfeledett csodák világába. Több volt ez borzongásnál, több volt gyönyörködésnél. Eggyé váltam a gyönyörrel és a szépséggel. Extázis volt.
Vajon hányan borzongtak bele ilyen mélyen az előadás szépségeibe? Vajon milyen mély ez a gyönyör, meddig lehet fokozni? Ha láthatnám a kavargó energiákat, vajon mit láttam volna ott? Talán sok-sok, kisebb-nagyobb, csendesebb-harsányabb tüzijátékot, mely az emberek szívéből ível a mindenségbe…

és tánc!

december 10, 2010 § 1 hozzászólás

Két hónapnyi kényszerszünet után ma újra táncoltam.
A NIA tánc is egy út, amely befelé vezet. Késésben voltam, így aztán mire a táncterembe értem, már mindenki a helyén állt és Enikőt, a tánctanárunkat hallgatta. Amint beléptem az ajtón, rögtön felém fordult és nekem szegezte a kérdést: – Milyen lovat választanál önmagad kifejezésére? Milyen paci testesítene meg Téged? Az első gondolatot mondd, ami eszedbe jut. – Egy musztáng. – feleltem és a válasz még engem is elgondolkoztatott. – Az igen, jó ízlésed van! – mondták a lányok nevetve, de én komolyan vettem a játékot. Hiszen a musztáng vadló. Szabadon vágtázik a pusztákon. Amióta az eszemet tudom, mindig a szabadságra törekedtem. Ha karámba zárnak, rögtön ki akarok törni…
A bennem élő musztángra gondolva helyet kerestem magamnak a hátsó sorokban, mivel ilyen hosszú kihagyás után nem voltam biztos benne, hogy elől szeretnék állni. Szűkös volt a hely, sokan álltak hátul. Valamiért nem szeretnek előre állni az emberek. Félnek, hogy elrontják a lépéseket és azt gondolják a hátsó sorban talán kevésbé látszik. Nem hisznek magukban. Előre azok állnak, akiknek van bátorságuk felvállalni a hibás lépéseket is. Az első sorok egyikében volt még egy hely, közvetlenül Enikő mögött, ráadásul egész tágasnak tűnt.
“Az a Te helyed!” – súgta egy hang belül, és átálltam oda. Nem bántam meg. Kifulladás nélkül és örömmel tudtam végig táncolni az órát. Ugyanolyan könnyedén hangolódtam rá a mozdulatokra, mint két hónappal ezelőtt. Felszabadító volt! Újra megnyílt előttem a másik dimenzió, melybe minden táncórán átkerülök. Vadásztam a dzsungelben, aztán óriás madárként repültem, harcosként törtem előre, majd meghajoltam az istenség előtt és feloldódtam a forgásban. Táncoltam és játszottam. Éreztem, hogy mozdulatról mozdulatra közelebb kerülök a valódi lényemhez. Ereje átjárta a testem és ahogy együtt táncoltunk a lányokkal, azt éreztem, hogy nagyon erősek vagyunk! Micsoda erők, micsoda energiák keltek ott életre! A táncterem tükrös ridegségén túl, a mozogni vágyó testeken túl a létezés végtelen egyedisége nyilvánult meg és ezt bárki láthatja, akinek van hozzá szeme. Jó volt érezni újra az Erőt. Hálával és bizalommal töltött el.
Az óra végén Enikő azt kérte, tegye fel a kezét az, aki érezte és átélte a csodát tánc közben. Boldogan emeltem magasra a kezem, de bizony volt, aki csak a fejét rázta. Nem baj, majd eljön a pillanat, amikor ő is belép ebbe a másik dimenzióba. Ez elkerülhetetlen.

sületlenkedés

december 7, 2010 § Hozzászólás

Valaki felrobbantotta a konyhámat! Ez az idilli kép tárul elém: A turmixgép ragacsos tartálya hanyagul álldogál a konyhapult közepén, egy mézesbödön kerülgeti tanácstalanul. És tető nélkül. A tetejét valószínűleg elvitte a kutya vagy a gyerek (inkább a gyerek lesz az, a kutya már rendre lett volna utasítva a gyerek által). Áh, hát itt van a pult alatt! Ühüm. A sütiszaggató formák kimerülve fetrengenek tátott szájú, fűszeres zacskók társaságában.
A sütőpapírhenger is nagyokat ásítozik: visszakívánkozik már a dobozába. Különböző méretű kanalak csillognak körülöttem, azt hiszem az összeset felhasználtam már. A mosogatóban hanoi tornyai várnak rám. Pakolgatom is őket ide-oda, bár a feladványt nyilván nem szabályosan oldom meg. Kesudiómorzsák vegyülnek el a kakaóporban és elégedetten pihengetnek a pulton. Talpam alatt pedig kókuszreszelék csikorog. Váááá. Nini, itt egy sodrófa! Az ám, azzal lehetne csak rendet rakni ebben a díszes forgatagban! Vajon mi a nagyobb hőstett, új ízesítést kitalálni vagy utána helyre rántani a tett színhelyét?

Egyébként egész jól érzem magam a kupi közepén. Segítségem is van. Apró kezecskék nyomkodják szét a legújabb ízesítésű karobos keksz tésztáját.
– Ezt megehetem? – kérdezi felfelé ívelő hangsúllyal a kezecskék gazdája, mindehhez még ártatlan, nagy szemeket is meresztget. Minden kiszúrt nemsütike után így tesz. Kicsi csillagformát adtam a kezébe, azzal szaggatja a tésztát nagy szakértelemmel. Időnként megkaparint egy-egy nagyobb formát és megcélozza a frissen kinyújtott massza közepét. Győzedelmes arccal szegezi nekem ismét a kérdést: – Ezt is megehetem? – Nem azt, nem, csak azt a picit ott. – mutatok egy visszamaradt nyesedékre vagy minek is nevezzem. – Köszönöm! – feleli vígan a gyermek és szájába tolja a karobos tészta darabkát.
Így lakunk jól együtt a kesudióból és napraforgóból készült, picit narancsos, leheletnyit csípős keksz (mert hogy cayenne borsot is tettem bele a gyömbér és a szegfűszeg mellé) készítése közben. Azért az aszalógép tálcájára is jutott belőle, mert hogy ez a finomság sületlenül készül.

És nektek is juthat, ha kértek belőle.

Várnak rátok a Sületlenségek!

Hol vagyok?

You are currently viewing the archives for december, 2010 at panniművek.