bohóckönyv

január 11, 2011 § Hozzászólás

Van egy új kedvenc könyvem: Müller Pétertől az Isten bohócai.
Nincs olyan mondanivalója, melyet már ne ismernék valahonnan, mégis örömmel olvastam és igen, a végén valóban azt éreztem, bár ne lenne még vége… Csiklandozós könyv. Szeliden megkacagtat és felkér táncolni. Arra emlékeztet, aki valaha voltam, arra az önfeledt gyermekre, aki a lelkem mélyén vagyok és akit annyira elfeledtem már. Még álmodni talán engedem, de nevetni már réges régen nem hagytam őt úgy igazán.

A könyv néhány részletében magamra ismerek. “Jé! Ezt én is átéltem vagy épp most élem át!” Felelevenedik a gyermeki részem és döbbenten ülök a könyv végéhez érve, mert eszembe jut, hogy gyermekként bohócnak készültem! Az is voltam! A család bohóca és kismajma. Anyukám még majomállarcot is készített nekem, hogy kellően hiteles legyek. Szüntelenül játszottam, bohóckodtam, szórakoztattam a családot a nővéremmel együtt. Mindig előadtunk valamit. Hol bohócok, hol pincérek, hol bűvészek, mutatványosok voltunk vagy épp balett táncosok… sőt még kabarét is csináltunk!
Ha megkérdezték mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, azt mondtam bohóc. Később, amikor tíz évesen leestem a diófáról és eltörtem a karom, a kórházban egy idős néni volt a szobatársam, akinek azt mondtam, hogy társasjátéktervező leszek. Akkor éppen sok társasjátékot rajzoltam és mindenkinek azzal kellett játszania a családban… Megfeledkeztem erről az énemről. Megkomolyodtam. Bár azt mondják, hogy mosolygós vagyok, de a humorérzékem mégis mintha megkopott volna…

Müller Péter könyve nevetést hozott a belsőmbe. Emlékeztetett arra a képességemre, hogy tudok szívből nevetni. Ezért írtam az előbbi bejegyzésben, hogy nevess magadon! Az a legfontosabb, hogy magadon tudj nevetni, hogy ne vedd túl komolyan magad és az élethelyzeted. Azt írja:

“ÖNMAGATOKAT MULATTASSÁTOK!

Ássatok le az öröm forrásáig, s mint a gejzír, fakadjon föl lelketekből a szabadság! Fürödjetek benne, mert az örökké buzog. Akkor is, ha nincs cirkusz. Ha tél van, hóvihar, áradás vagy világvége: a forrás mindig buzog. Akkor is, ha nem jár arra senki.” (Müller Péter)
(Mi az hogy buzog? Csak most tünt fel ez a szó, eddig zubognak olvastam 😀 Hát ennyire higyj a szemednek, azt látod, amit látni akarsz..)

Van a könyvben egy részlet, amikor Bario, a mester elmeséli négy tanítványának Manyika temetését. Manyika volt az ő nagy szerelme. És a temetésén megjelent neki a lány. Bohóckodott, direkt neki, Barionak, hogy nevessen. És amikor végre Bario elnevette magát, Manyika eltünt. De ő már tudta, hogy él, hogy VAN!
Én pedig tudom, hogy ez igaz. Ilyen létezik. Én is átéltem a nagypapám temetésén. A Nagypién, akiről már írtam. Ott ült a szökőkút tetején kisgatyában, papucsban, amiben a nyarakat általában töltötte és integetett nekem. Körülöttem mindenki lógatta az orrát, én nem. Én tudtam, hogy ő VAN! Bár meglepett az érzés és volt bennem egy hangocska, aki kinevetett, hogy micsoda marhaság ilyesmit elhinni, de nem tudott meggyőzni. Egész egyszerűen éreztem, hogy ott van.

Volt még egy szép élményem, melyet szintén megtaláltam a könyvben is. De azt majd megírom holnap vagy holnapután, a következő bejegyzésben 🙂

Reklámok

Címke: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Mi ez?

You are currently reading bohóckönyv at panniművek.

Meta

%d blogger ezt kedveli: