jógázgatok

február 28, 2011 § Hozzászólás

Úrja rászoktam a napi jóga gyakorlásra. Elbűvölve figyelem a testem, ahogy napról napra rugalmasabbá és ügyesebbé válik. Egyik napról a másikra képes vagyok megcsinálni egy-egy olyan mozdulatot, amelyről előző nap még csak álmodtam. Tegnap még belefeszültem és fájt is, ma pedig belesimulok és jólesően megpihenek benne.

Figyelem magam. Igyekszem a figyelmem a mozdulatra, testem jelzéseire irányítani. Tudatosítom magamban, hogy melyik izom éppen milyen állapotban van. Tudatosítom az érzést, ahogy a tenyerem a szőnyegre simul, ahogy a hátam ívbe hajlik, a hasizmaim megnyúlnak, tüdőm tágul és összehúzódik, szívem tizet dobban… és ahogy figyelmem kiterjesztem az egész testemre, rájövök, hogy már bőven kitöltöttem azt a minimális időt, melyet egy ászanában eltölteni illik. Egy ideig leköt ez a szemlélődés és átérzem, hogy nem a testem vagyok, csak megtapasztalom, hogy van testem. És milyen kevéssé ismerem! Pedig már megtapasztalom azt is, hogy a gerincemben futkosó, jóleső borzongást némi koncentrációval tudatosan is ki tudom váltani.

Egy idő után azonban elkalandozik a figyelmem. Már a következő ászanára gondolok meg azt követőre… még ezt is, azt is szeretném megcsinálni, amazt pedig kipróbálni. Néha annyira belelkesülök, hogy a jóga nemhogy nyugtatólag hatna rám,  inkább felpörget. Energiáimat még meg kell tanulnom hosszabb időn keresztül kontrollálni. Ilyenkor szoktam a lelkesedésem okozta feszültséget valami izomerősítő gyakorlatban levezetni vagy egy nehezebb egyensúly fejlesztő ászanában egyetlen pontba sűríteni. Hatásos.
Ugyanilyen hatásos az is, ha elmélyítem a légzésem és a figyelmem a szívverésemre irányítom. Egy ilyen mélyebb ki-be légzés közben tisztán éreztem, hogy önmagamat lélegzem ki és be. Belégzéskor bevezetem magam a testembe és amíg bent tartom a levegőt kiterjesztem magam benne. Kilégzéskor kiszabadulok és az újabb belégzést megelőző szünetben teljesen szabad vagyok. Fantasztikus élmény volt ezt megélni!

Észrevettem, hogy egy-egy elmélyültebb jóga gyakorlás után, megnövekszik a tudatosságom. Vagyis gyakrabban vagyok jelen egy-egy pillanatban. Gyakrabban szólal meg bennem a belső hang: “Hol vagy most?”
Ma épp egy email olvasásába kezdtem bele, miközben édes narancsot tömtem a számba. Egyszercsak megszólal a belső lényecske: “Mit csinálsz?” Abbahagyom az olvasást, a rágást, mindent egyszerre. “Döntsd el: olvasol vagy eszel? Egyiket se tudod teljes figyelemmel és odaadással végezni, ha egyszerre cselekszed.”
A narancsot választottam. Aztán elolvastam az emailt is.

gyémánt

február 25, 2011 § 4 hozzászólás

Itt és most érted vagyok. Itt és most értem vagy.
Lásd meg tükrömben, amit meg kell látnod! Tisztitsd meg magad a tükör által megélt tapasztalataidban!
Ósdi szöveg, de igaz: Hallgass a Szívedre! Hallgas rá mélyen, talán eddig nem vetted észre, de beszél hozzád! Sosem szűnik meg beszélni hozzád, csak a te figyelmed fókuszál máshová.
Lásd meg a szívedben lüktető, tiszta fényű gyémántot! Vedd észre, hogy te magad vagy ez a fényes gyémánt! Ez az egyetlen érték, amit mindenhova magaddal vihetsz.
Ne félj! Add oda bátran a gyémántot, annak, akit szeretsz! Akkor is, ha nem szeret viszont, akkor is, ha úgy érzed csak fájdalmat okoz. Ő is érted van.
És tükrében látott fájdalmas arcod kapu, melyen beléphetsz lényed valódi templomába. Ne félj, a gyémánt örök, elfogyhatatlan és sérthetetlen!
Ha átadod valakinek nem kell félned, hogy elveszel… csak az mállik le rólad,
ami nem tartozik hozzád.

kérdés

február 17, 2011 § Hozzászólás


Ha én a szemlélő vagyok, akkor ki az, aki cselekszik?
Ki az, aki levegőt vesz, eszik, iszik, beszél, dolgozik?

farsang

február 15, 2011 § Hozzászólás

Három éves kislányom rózsaszín cicának öltözött be. Tegnap este raktam össze a jelmezét. Egy hajpántra cicafüleket ragasztottam, farkincát pedig egy hosszú, kitömött rózsaszín zokniból készítettem, amit rákötöttem egy rózsaszín szoknyára.
Kata reggel ámulva nézegeti az elkészült kellékeket:
– Anya, a zoknimból csináltál cicafarkat? – kérdezi.
– Hát igen, más nem volt.
– Úgy néz ki, mint egy szalámi!

😀 😀

üzenet

február 11, 2011 § 3 hozzászólás

Engedd el a meghatározott jövőképedet és engedd meg az álmaidnak, hogy megvalósuljanak.
Semmit sem kell megtenned, nincsenek meghatározott lépések. Minden út egyedi.
Engedd el a fájdalmat, mert az nem Te vagy.
Engedd el a tegnapi énedet, az nem Te vagy.
Engedd el a tegnapi gondolataidat és érzéseidet, nem Te vagy.
Minden pillanatban légy új és tiszta, akár egy üres lap. Légy nyitott minden pillanatnak.
Engedd meg magadnak a szeretet sokszínű érzését.
Engedd meg magadnak a vágyakat. Örülj nekik és köszöntsd őket, de tudd a vágyaid sem Te vagy.
Te a Semmi vagy, ami Minden.
Nincsen semmi dolgod, amit meg kell tenned. Csak létezz!
Ne várd a holnapot, minden megtörténik magától itt és most, aminek meg kell történnie.
Engedd ki kezedből éned sorsát, mert az nem Te vagy.

rohanás és tenger

február 9, 2011 § Hozzászólás

Nem tudom hogy csinálom, de oviba menet mindig rohanunk és szinte mindig mi vagyunk az utolsók, akik beérünk a csoportba. Na jó, nem. Rajtunk kívül van még egy család, akik még épp kapuzárás előtt szoktak érkezni. Az óvónők már megszokták, hogy késünk. Csak én nem szoktam meg. Sosem voltam késős, a suliba és munkahelyekre is mindig időre beértem. De ez a ovifutam valahogy nem fekszik. Reggel 8.30-ra kellene beérni, hát tuti, hogy mi fél 9 után két perccel indulunk otthonról, akkor is, ha 6-kor kelek és akkor is, ha 7-kor. Rá kéne lazulnom egy kicsit. Eddig se vették fejünket, ezután se fogják. Maximum kizárnak, de akkor bemegyünk a hátsó ajtón.

Nem tudom megszokni ezt a rohanósdit, de már tudok rajta röhögni. Vannak napok, amikor sikerül kicsit lassabban kapkodnom, de nyugiban odaérni luxus.
A mai reggel is elég száguldósra sikeredett. Bár a gyermek leadása után már csak a hátsó ajtón át tudtam távozni az óvodából, mivel az elsőt bezárták, de valahogy kicsit sem zavart. Végülis lehet, hogy megmaradunk késősnek, olyankor legalább már nincs tömeg az öltözőben. Az óvodát leszámítva amúgy is ritka, hogy időre kell mennem valahova. A munkahelyemen a 11 órás érkezésemnek is ugyanúgy örülnek, mintha 9-re esnék be. Szerencsére tudják, hogy nem a bent töltött idő, hanem az elvégzett munka az, ami számít.  Így aztán ma reggel a törpeörző ajtaján kilépve számomra véget is ért a rohanás. A napsütést élvezve battyogtam le az autómhoz, még olvastam is egy kicsit indulás előtt. Zizegésből nyugira áthangolva indultam el Óbudára. Nem figyeltem másra csak az útra és a zenére. És akkor megint csak azt éreztem, hogy a világ jön felém és nem én száguldozom a világ felé. Hirtelen én lettem a forgalom, az út, az autók. Láttam magam cseppként a tengerben és érzékeltem magát a tengert is. Egyszerre voltam tenger és benne a csepp…

Hol vagyok?

You are currently viewing the archives for február, 2011 at panniművek.