camino: santiago és azon túl

június 17, 2011 § Hozzászólás

Az utolsó nap, az utolsó szakasz volt a leghosszabb Santiagoig: 40 kilométert gyalogoltunk Gergővel Arzúatól. Emlékszem két nappal korábban rémüldözve nézegettük az útikönyvet, hogy miképpen lehetne felosztani az utolsó hatvanvalahány kilométert. Sehogy sem jött ki kíméletesen, mert a szállások úgy vannak elosztva eken az utolsó szakaszokon, hogy vagy nagyon rövidet mész, vagy nagyon hosszút. Mi a hosszút választottuk, főleg, mert Orsi barátnőm előre megbeszélt napon várt rám Santiagoban. Mivel ő másnap gyalog készült indulni Finisterrébe, ezért mindenképp szerettem volna időben beérni és találkozni vele, hogy ne csak hazafelé a repülőn lássuk egymást.
Arzúa felé haladva még mindig tanakodtunk, hogy miként oldjuk meg ezt a félelmetesnek tűnő 40 kilométert. Bevallom, hogy eszünkbe jutott az is, hogy egy rövid szakaszon autóstoppal vagy busszal megyünk, bár a szabály az, hogy az utolsó 100 km-t mindenképp gyalog kell megtenni, mert csak akkor jár a compostella (oklevél) az Út végén. Aztán találkoztunk egy magyar lánnyal az egyik faluban, aki épp a buszra várt. Lazán előadta, hogy őt bizony nem érdekli ez az előírás, már várnak rá Santiagoban és inkább felszáll a buszra. Beszédéből nekem úgy tűnt, hogy őt nem érintette túl mélyen ez az egész gyaloglósdi. Nekem meg valahogy az az érzésem támadt, ha gyaloglás helyett a buszt választanám, akkor csalok. Annyi ajándékot kaptam az úttól, hogy úgy éreztem tartozom ennyivel neki, hogy betartom a szabályokat. Ha két napot vesz igénybe a 40 km, akkor két nap alatt érek be. De inkább bevállalom egyben. Ha már más napokon legyalogoltam 30-32 kilométert, akkor az a plussz 10 is menni fog… Így aztán mondtam Gergőnek, hogy bevállalom az utolsó 40-et egyben, azt mondta ő is. Örültem neki és izgatott lettem, mert úgy éreztem, valami nagy dologra készülünk. Ünnepre.

Másnap reggel hét órakor indultunk útnak Arzúaból. Sokan voltak az úton, zavart is a tömeg. Pedrouzot, az utolsó szállást adó várost elhagyva azonban elmaradtak a zarándokok. Nagyrészük itt pihent meg utoljára Santiago előtt. Hol külön, hol együtt mentünk Gergővel, mindenki a maga tempójában. Valóban ünnepnek éreztem ezt a napot. Minden lépéssel egyre közelebb és közelebb kerültem a célhoz: ma elérem Santiagot! Minden lépés, minden kilométer egyre közelebb vitt hozzá, ami örvendezés és búcsúzás is volt egyben. Ettől volt olyan értékes és különös ez a szakasz. Na, meg attól, hogy hosszú volt és kevesen tartottak velünk. Két hosszabb pihenőt tartottunk napközben, aztán Monte Gozonál még utoljára beültünk egy bárba erőt és energiát gyűjteni a hátralévő 5 kilométerre. Már fáradtak voltunk, de az érzés, hogy már közel vagyunk, sokat segített. Végül elértük Santiago városhatárát jelző táblát, ahol büszkén fotózgattunk. Megérkeztünk. Könnyebb volt, mint gondoltam.

Este hét órára értünk a szállásunkra, az Albergue Acuarioba. Nagyon színes, nagyon izgalmas szálláshely, ráadásul dolgozik itt egy magyar srác is, Balázs, aki nagyon kedvesen fogadott minket. Mint kiderült aznap este tizenegy magyar vándor volt az albergueben. Orsi barátnőm is itt várt már rám órák óta, nagyon jó érzés volt őt meglátni és megölelni! A tizenegy magyarból négyet már ismertük az út elejéről, jó volt őket is újra látni. Hirtelen nagyon sok minden történt kivül-belül: öröm és büszkeség a megérkezés miatt, öröm a régi-új barátok és a honfitársak miatt és a szomorúság az út vége és a búcsú miatt… Ez a sokféle érzés színes forgatagként kavargott bennem egy ideig, majd feszíteni kezdett… és én feszültem, feszültem, mint egy óriási szívárványszínű léggömb, aztán bumm… egyik pillanatról a másikra sírva fakadtam. Jó volt sírni és nem szégyellni a könnyeket. Jó volt hagyni, hogy az érzelmek, mint a hullámok átsuhanjanak rajtam, majd elcsendesedjenek és megmaradjanak valamiféle csöndes, boldog szomorúságban.

Másnap meglátogattuk Szent Jakabot a katedrálisban, kiváltottuk az oklevelünket, tébláboltunk a városban. Harmadnap pedig útnak eredtünk – busszal – Finisterrébe, Európa legnyugatibb pontjára, a “világ végére”. Finisterrében a világítótorony mellett található a nulla kilométerkő. Amikor innen visszafelé indultam a városka felé, akkor éreztem valóban azt, hogy vége az Útnak, innen már csak visszafele lehet menni… Vár az otthon.

Epilógus:

Az úton megtanultam bízni. Bízni az útban, bízni abban, hogy lesz hol aludnom, lesz mit ennem. Az úton megtanultam hagyni, hogy a dolgok megtörténjenek maguktól. Az úton megtanultam vágyni, akarni, kérni. Megtanultam engedni és elfogadni. A camino meg is adott mindent, amit kértem. Az úton megtanultam, hogy a szenvedés nem tart örökké. A fájdalom elmúlik, ha van benned kitartás. Az úton megtanultam, hogy minden nap más és minden új nap magában hordozza az új csodákat. Megtanultam minden napot kíváncsisággal kezdeni. Megtapasztaltam, hogy vannak csodák. Van csoda, van öröm, van szeretet. Van szabadság. Van boldogság.

Hazatérve megtapasztaltam a párhuzamokat a Camino és az Élet között. A Camino volt az első lépés egy új életben, az első rész vagy az első osztály… Ezt a leckét már megtanultam, most jön a következő rész: a második osztályba léptem. Az Camino-n megtanultam, hogy rábízhatom magam az útra. Így aztán: bízom az életben, elfogadom amit az élet ad. Bíztatom magam, hogy merjek kérni, vágyni, akarni és főleg engedni. Hagyni, hogy történjen, aminek kell, ahogy az úton tettem. Az én utam, az én életem. Ami az úton működött, az életben is fog.

Buen Camino!

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Mi ez?

You are currently reading camino: santiago és azon túl at panniművek.

Meta

%d blogger ezt kedveli: