Alef, a pont, ahol minden összeér

április 10, 2011 § 1 hozzászólás

Paulo Coelho új könyvéről, az Alefről

Paulo Coelho a szerelmen keresztül éli az életet és a világot. Hiszen az emberi kapcsolatokon keresztül adunk-kapunk, oldjuk és kötjük a karmánkat életeken át. Most megjelent, új könyvében, az Alefben újra átadja nekünk a csodát, amit átélt és amit mi is átélhetünk bármelyik pillanatunkban. Szeretem, ahogy ír, mert annyira emberi, annyira egyszerű és mégis költői, hogy nagyon hamar magaménak érzem a gondolatait és a történeteit.

Az Alef főhőse az író maga, aki ismét kitárja lelkét a világnak. Vállalva önmaga gyengeségeit, kétkedő gondolatait, rögtön a könyv elején bevallja, hogy spirituális válságba került, boldogtalan és a hite nem elég erős. Mestere erre azt mondja: “Nagyszerű. A kétség hajta az embert előre.” Paulo ezután indul mestere tanácsára élete harmadik zarándokútjára: 9822 kilométert vonatozik a transzszibériai expresszel Moszkvától Vlagyivosztokig. Útjára többen is elkísérik: az orosz kiadó munkatársai, Yao a tolmács és egy kitartó olvasó, Hilal, a fiatal, török lány.

Bár Coelho már harminc éve él a feleségével, élete útján újra és újra szemben találja magát a szerelemmel. Ebben a könyvben Hilal ostromolja kitartóan  jelenlétével és szenvedélyes szerelmével. Amikor az utazás elején “véletlenül” belépnek együtt az Alefnek nevezett energiapontba, ahol a tér és idő összesűrűsödik majd kitágul, világossá válik számukra, hogy sorsuk már egy korábbi életükben összekapcsolódott. Az író úgy érzi végre itt a lehetőség, hogy újra ura legyen saját birodalmának és megtalálja azt az átkot vagy áldást, amit nem ismer, de ereje egész eddigi életében elkísérte. Az utazás alatt Coelho többször is belép a lánnyal az Alef ajtaján, melyen keresztül egyik előző életébe visszatérve megérti, mi is történt vele és miért hozta Hilalt a sors újra az útjába.
A múltbéli történet kibontakozása közben nyomonkövethetjük a szenvedélyes, fiatal lány és a húsz éve házas, érett férfi jelenben kialakuló gyengéd kapcsolatát. Egyre közelebb kerülnek egymáshoz és meg is élik kapcsolatuk mélységét anélkül, hogy Paulo házasságtörést követne el. Annyira szépen vezeti végig az érzelmek és a vágyak hullámzását, cseppet sem titkolja, hogy mint férfi, mennyire kívánja ezt a fiatal nőt. Az aikido, a Béke Útjának tanítása szerint vágyainak nem ellenállva hagyja, hogy a vágyai beteljesedjenek egy másik dimenzióban.

Kettejük találkozásának történetén kívül megismerjük az író-olvasó találkozók hangulatát az író szemszögéből és mindazt, ami ezzel jár. Valamint részévé válunk a hosszú kilométereken át tartó vonatozásnak is, amibe belegondolva, még olvasóként is felnyögtem: “Úristen, ez tényleg 9000 kilométer hosszú?
A történet végére Paulo világában minden újra a helyére kerül és az olvasó is elégedett lesz. Lelkünk jól lakik Coelho szerethető stílusában feltálalt hétköznapi bölcsességekkel, melyeknek megélése valóban rendkívülivé tehetik életünk pillanatait.

Néha el kell mennünk messzire, ahhoz, hogy megértsük azt, ami közel van. Számomra ez az egyik kedvenc gondolat a könyvből, mert felfedeztem, hogy magam is zarándok vagyok és “csak akkor tudok a lelkemmel beszélgetni, amikor a sivatagban, a városban, a hegyek közt vagy az országúton vagyok.” Coelho volt az, aki sok évvel ezelőtt elültette bennem a vágyat, hogy végig járjam Szent Jakab útját. Ha odafent is úgy akarják, erre pár hét múlva sor kerül 🙂 És valószínűnek tartom, hogy az ő könyve lesz az, amit magammal viszek az útra.

Köszönöm a könyvet az Athenaeum kiadónak!

szeresd, ami van

március 17, 2011 § Hozzászólás

Szeresd magad minden pillanatban. Szeresd magad éppen most, éppen azért, amit érzel, amit teszel, bármi is legyen az. Szeresd, aki ebben a pillanatban vagy! Szeresd magad, ahogy éppen tudod, amennyire tőled telik. Elég a szándék, elég egy gondolatnyi ölelés magadnak… nem kell túláradó szeretetet érezned. Majd jön magától.
Adj egy ölelést magadnak gondolatban, akkor is, ha éppen mérges vagy, akkor is, ha éppen szomorú vagy, akkor is, ha üvöltesz kínodban és a hajad égnek áll. Ha nincs más, hát éppen azért szeresd magad, mert üvöltesz. Csak vigyél az üvöltésedbe egy cseppnyi szeretetet és máris elkezded áthangolni magad a szeretet rezonanciájára.

Bárhogy is érzel, állj meg egy pillanatra és öleld át magad azért, amit éppen érzel vagy teszel. Ezzel rögtön el is fogadod a pillanatot olyannak, amilyen és a szeretet szándékával magasabb rezgésszintre kapcsolsz. Sose feleledkezz meg a szeretetről, bárhol is jársz, bármit is teszel.

A napokban akadt a kezembe egy pici könyvecske: Werner Ablass: Ne szenvedj, szeress! Szívből ajánlom mindenkinek 🙂
Hogy szerethesd, ami VAN és lehess, AKI VAGY!

+ egy kis lélekemelő koktél nektek 🙂

+ egy kis olvasnivaló lusta embereknek, akik a megvilágosodást keresik 🙂

bohóckönyv

január 11, 2011 § Hozzászólás

Van egy új kedvenc könyvem: Müller Pétertől az Isten bohócai.
Nincs olyan mondanivalója, melyet már ne ismernék valahonnan, mégis örömmel olvastam és igen, a végén valóban azt éreztem, bár ne lenne még vége… Csiklandozós könyv. Szeliden megkacagtat és felkér táncolni. Arra emlékeztet, aki valaha voltam, arra az önfeledt gyermekre, aki a lelkem mélyén vagyok és akit annyira elfeledtem már. Még álmodni talán engedem, de nevetni már réges régen nem hagytam őt úgy igazán.

A könyv néhány részletében magamra ismerek. “Jé! Ezt én is átéltem vagy épp most élem át!” Felelevenedik a gyermeki részem és döbbenten ülök a könyv végéhez érve, mert eszembe jut, hogy gyermekként bohócnak készültem! Az is voltam! A család bohóca és kismajma. Anyukám még majomállarcot is készített nekem, hogy kellően hiteles legyek. Szüntelenül játszottam, bohóckodtam, szórakoztattam a családot a nővéremmel együtt. Mindig előadtunk valamit. Hol bohócok, hol pincérek, hol bűvészek, mutatványosok voltunk vagy épp balett táncosok… sőt még kabarét is csináltunk!
Ha megkérdezték mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, azt mondtam bohóc. Később, amikor tíz évesen leestem a diófáról és eltörtem a karom, a kórházban egy idős néni volt a szobatársam, akinek azt mondtam, hogy társasjátéktervező leszek. Akkor éppen sok társasjátékot rajzoltam és mindenkinek azzal kellett játszania a családban… Megfeledkeztem erről az énemről. Megkomolyodtam. Bár azt mondják, hogy mosolygós vagyok, de a humorérzékem mégis mintha megkopott volna…

Müller Péter könyve nevetést hozott a belsőmbe. Emlékeztetett arra a képességemre, hogy tudok szívből nevetni. Ezért írtam az előbbi bejegyzésben, hogy nevess magadon! Az a legfontosabb, hogy magadon tudj nevetni, hogy ne vedd túl komolyan magad és az élethelyzeted. Azt írja:

“ÖNMAGATOKAT MULATTASSÁTOK!

Ássatok le az öröm forrásáig, s mint a gejzír, fakadjon föl lelketekből a szabadság! Fürödjetek benne, mert az örökké buzog. Akkor is, ha nincs cirkusz. Ha tél van, hóvihar, áradás vagy világvége: a forrás mindig buzog. Akkor is, ha nem jár arra senki.” (Müller Péter)
(Mi az hogy buzog? Csak most tünt fel ez a szó, eddig zubognak olvastam 😀 Hát ennyire higyj a szemednek, azt látod, amit látni akarsz..)

Van a könyvben egy részlet, amikor Bario, a mester elmeséli négy tanítványának Manyika temetését. Manyika volt az ő nagy szerelme. És a temetésén megjelent neki a lány. Bohóckodott, direkt neki, Barionak, hogy nevessen. És amikor végre Bario elnevette magát, Manyika eltünt. De ő már tudta, hogy él, hogy VAN!
Én pedig tudom, hogy ez igaz. Ilyen létezik. Én is átéltem a nagypapám temetésén. A Nagypién, akiről már írtam. Ott ült a szökőkút tetején kisgatyában, papucsban, amiben a nyarakat általában töltötte és integetett nekem. Körülöttem mindenki lógatta az orrát, én nem. Én tudtam, hogy ő VAN! Bár meglepett az érzés és volt bennem egy hangocska, aki kinevetett, hogy micsoda marhaság ilyesmit elhinni, de nem tudott meggyőzni. Egész egyszerűen éreztem, hogy ott van.

Volt még egy szép élményem, melyet szintén megtaláltam a könyvben is. De azt majd megírom holnap vagy holnapután, a következő bejegyzésben 🙂

Hol vagyok?

You are currently browsing the könyv category at panniművek.