nem csak piac

október 11, 2011 § Hozzászólás

Ma reggel a piacon vásároltam. Mikor megérkeztem egy pillanatra megálltam az árusok között átgondolni, hogy mit is szeretnék venni. Gyorsan végig pörgettem magamban: alma, banán, karfiol, padlizsán… Ahogy végére értem a felsorolásnak és elmémben egy pillanatnyi csönd lett, körbenéztem. Már évek óta járok erre a piacra, de még sosem láttam így. Körös körül, mindenütt színes gyümölcsöktől és zöldségektől roskadozó az állványokat láttam. (Nahát! Ki gondolta volna! De:) Elképesztő BŐSÉG tárult a szemem elé!! Minden olyan RAGYOGÓ lett hirtelen és túlzás nélkül mondhatom, hogy belül dalra fakadtam, olyan örömérzés és hála kerített a hatalmába, hogy része lehetek ennek a bőségnek!

Pedig alapjában véve minden ugyanolyan volt, mint eddig. Nem újult meg a piac, nem lett több vagy szebb az áru.

Minden ugyanaz volt, én voltam a különbség. Ugyanazt nézve másképp láttam. Máshová állítottam a fókuszt.

Ennyi. Minden rajtam múlik.

párbeszéd

április 15, 2011 § 1 hozzászólás

Az alábbi párbeszéd zajlott le köztem és egy barátnőm között. Bármelyikünk lehetne a kérdező és a választ adó is.

– Ami olyan fontos volt rég, az hogyan tud így megváltozni?

– Benned ugyanúgy fontos maradt, csak most más emberhez, más helyzethez kapcsolódik. Ha azt vesszük, hogy minden és mindenki Egy, akkor tulajdonképpen nem változott semmi, csak a formák. De a formák mulandóak, csak a lényegük örök, mely nincs térhez és időhöz kötve.

– Igaznak tűnik, de akkor a másik ember nem számít… csak az én világom?

– Ha minden Egy akkor, amit a másikkal teszel, azt magaddal teszed… Számít és mégsem számít, mert a te gondolataid, a te hozzáállásod határozza meg, hogy mit látsz a másikban. Mindenki önmagát látja a tükörben.

– Elgondolkodtató, amit mondasz… De ilyen alapon soha nem tudom meg, hogy ki a másik? Mi a valódi énje?

– Megtudod, ha megismered a saját valódi lényedet. A másik ember épp úgy nem azonos az egójával, ahogy Te sem vagy az. Az csak a forma, melyben megnyilvánulsz. Meg kell figyelned és meg kell ismerned az egódat, ahhoz, hogy mögé láthass.

– Ezek után felmerül a kérdés: ki vagyok én?

– Pontosan. Ez a legfontosabb kérdés. Ha megtalálod a választ, mindent tudni fogsz – mondják az okosok 🙂

– Te már tudod a választ?

– Csak sejtem, hogy mit kéne tudnom… bár voltak már pillanataim, amikor fellebbent a függöny, de még nem… még nem éltem meg önmagam teljességét. Miközben tudom, hogy valójában most is teljes vagyok és minden pillanatban lehetőségem volna ezt megélni. Az egész életutad lehetőséget ad erre.

– Nem tudom mi az, hogy teljesség. Csak azt, hogy kerek-e a világ vagy sem, jó nekem vagy épp nem… A lehetőség igaz, de sokat filózni ezen veszélyes, mert épp a lehetőség röppen el, nem?

– Ahogy mondod… Az életet nem kitalálni kell, hanem élni.

“Minél mélyebbre jutsz önmagadban, annál közelebb jutsz mások szívéhez. Ez a kettő ugyanaz, mert a te szíved és a másiké nem nagyon különbözik egymástól. Ha érted a saját lényedet, érted mindenki lényét.” (Osho)

farsang

február 15, 2011 § Hozzászólás

Három éves kislányom rózsaszín cicának öltözött be. Tegnap este raktam össze a jelmezét. Egy hajpántra cicafüleket ragasztottam, farkincát pedig egy hosszú, kitömött rózsaszín zokniból készítettem, amit rákötöttem egy rózsaszín szoknyára.
Kata reggel ámulva nézegeti az elkészült kellékeket:
– Anya, a zoknimból csináltál cicafarkat? – kérdezi.
– Hát igen, más nem volt.
– Úgy néz ki, mint egy szalámi!

😀 😀

nézőpont

december 16, 2010 § Hozzászólás

Szeretek vezetni. Szeretek eggyé válni az autómmal, odalépni neki és pezsdülő vérrel kerülgetni a többieket. Élvezem a suhanást, a motor gurgulázását, ilyenkor az autóm is élni kezd…  Ma reggel is odaléptem egy kicsikét az Alfának, hadd röpüljön. Kikapcsoltam a gondolataimat és csak néztem, ahogy jön felém a világ. Ekkor kattant be, hogy nem is én száguldozom, hanem a világ röpül felém… Csak nézőpont kérdése az egész! Hiszen én egy mágnes vagyok és fel tudom gyorsítani magam körül az atomokat! 🙂 🙂

Mágnes vagyok és teremtő gondolataimmal alakítom a világomat.

cirque du soleil

december 12, 2010 § Hozzászólás

Péntek este egyszer csak a Sportarénában találtam magam
a Cirque de Soleil Saltimbanco előadásán. Titi lepett meg a jegyekkel.
Két sorral előttünk, közvetlenül a színpad mellett bukkantak fel a színes jelmezekbe öltözött bohócok és azt játszották, hogy nagyon jó kedvük van. Még egy kicsit morogtam belül, mert én meg épp azt játszottam, hogy nincs túl fényes kedvem, de aztán rájöttem, hogy az is csak döntés kérdése, hogy miként akarom a dolgokat látni. Így aztán hagytam a morgolódást a csudába és átadtam magam a játéknak. Hagytam, hogy a bohócok nevetése hasson rám és mind egyre többen és többen nevettünk együtt.

Csak lelkesedéssel tudok írni az előadásról, ami maga volt a Csoda! Megelevenedett mesevilág, színes kavalkád, gyönyörű dalokkal, lélegzetelállító mutatványokkal és hangos nevetéssel. Ezt nem lehet félszívvel játszani. Lehet, hogy az előadás előtt és után ezek a tehetséges előadóművészek is elmerülnek a hétköznapi bosszúságaikban, de akkor és ott egész lényükkel játszottak.
Nehéz lenne a sok elképesztő mutatvány közül kedvencet választani, de mégis volt egy, amelyik mélyebben érintett a többinél. Két akrobata lány lengett a trapézon fent a magasban, gyönyörű, élő zene kísérte őket. Mutatványuk lényege az volt, hogy csak a lábukkal kapaszkodtak egymásba, miközben a szédítő magasban csak az egyikük ült a trapézon. Gyönyörűek voltak a mozdulataik, a zene, a fények és az, ahogy a lehetetlennel dacoltak.
Szó szerint ámulatba ejtettek, szinte eggyé váltam a belőlük áradó szépséggel. A tarkómból bizsergető, örvénylő hullám áramolt lefelé a gerincembe, aztán valahol a lapockáim között kitágult, mintha a szárnyaimat próbálná kibontani a helyükről, hogy aztán messze röpítsenek a gyönyörön túlra, a rég elfeledett csodák világába. Több volt ez borzongásnál, több volt gyönyörködésnél. Eggyé váltam a gyönyörrel és a szépséggel. Extázis volt.
Vajon hányan borzongtak bele ilyen mélyen az előadás szépségeibe? Vajon milyen mély ez a gyönyör, meddig lehet fokozni? Ha láthatnám a kavargó energiákat, vajon mit láttam volna ott? Talán sok-sok, kisebb-nagyobb, csendesebb-harsányabb tüzijátékot, mely az emberek szívéből ível a mindenségbe…

egy délután a gyerekekkel

november 27, 2010 § 2 hozzászólás

Plázában vagyunk, azon belül is az egyik nagy ruházati üzlet közepén. Apró, gyors léptek hallatszanak, az egyik vállfasor megmozdul, majd a másik is, mintha szellemek járnának köztük. Nem látunk semmit, csak kacagást hallunk, majd egy vidám sikkantást. – Te látod őket? – kérdezem a barátnőmet, Zsófit. – Itt a Kata! – mutat az éppen felbukkanó, futástól ziháló lányomra, aki hirtelen ámulva megáll a bizsus állvány előtt. Egy pillanatra fogjul ejtik őt a színes gyöngyök és az ezüstös láncok csillogó játéka, majd nevetve tovább fut kis barátja, Matyi elől. Majd újra szem elől tévesztjük őket.

– Nekem olyan érzésem van ilyenkor, mintha csak a mi gyerekeink viselkednének így. – mondja Zsófi és valóban, egyetlen szaladgáló vagy kurjongató gyerekkel sem találkoztunk az ottlétünk során, a sajátjainkon kívül. Ők ketten viszont kurjongattak, kiabáltak, szaladgáltak, ugráltak. Tették, amit a gyerekek szoktak. Mi pedig csak annyira fogtuk vissza őket, amennyire nem szégyeltük engedni. Nem szégyeltük. Látszólag mindenki más “normálisan” viselkedett, felnőtt és gyerek egyaránt. Rajtunk kívül, mert amit a mosdóban előadtunk a két gyerekkel az maga volt a katasztrófa, mi mégis dőltünk a nevetéstől. Azt hiszem, régen nevettem át így egy délutánt.

Figyeltem ezt a két szerelmes gyereket és ámultam azon, mennyire szabadok! Gyönyörködtem a szabadságukban, gyönyörködtem a létezésükben, a játékukban. Mindenben benne vannak egészen és nem agyalnak rajta, nem elemezgetnek, nem aggódnak feleslegesen. Élnek.
Mennyit tanulhatnánk tőlük mi, felnőttek! De tanulnunk sem kell! Csak emlékezni! Emlékezni a belefeledkezés és a játék képességére…

fények az esőben

november 23, 2010 § Hozzászólás

Tegnap hazafelé autóztam. Szakadt az eső és sötét is volt már. Eleinte utáltam, hogy alig látom a sávokat és az autókat, mert a lámpák fényei szétszóródnak az vízcseppeken. Aztán egyszercsak elengedtem ezt a morgolódást és hagytam a dolgokat úgy lenni, ahogy vannak. Ekkor valami történhetett, mert a világ körülöttem izgalmas, mozgó festménnyé változott. Már nem bántam, hogy a szélvédőmön dobol az eső és alig látok tőle, mert mindenhol fények táncoltak az autóban szóló zene ütemére. Körém kúsztak és nevetősre csiklandoztak. Mindenhol ott volt a fény, ahová csak néztem. Hazaérve a garázs előtt állt a víz és továbbra is sűrű cseppekben esett az eső. Csípőből odamorogtam valamit, de aztán észrevettem, hogy a fényszóró bevilágítja ezt a nagy tócsát és a falakon tükröződve, körben vidám fényjáték veszi kezdetét… gyönyörű volt. Mintha valaki direkt odavetítette volna. Azt hiszem, én voltam..

Később Herceget kísértem el a szokásos esti sétájára. Gumicsizmát húztam és kapucnis, vízálló kabátba bújtam. Amint kikapcsoltam a gondolataimat, a fények újra ott ugrabugráltak körülöttem. Csupasz faágakon ülő vízcseppekben táncoltak és a hold ragyogó udvarát idézték, ahogy egy lámpást körülöleltek. Bearanyozták az utcák csillogó feketeségét. Mintha álomban lépkedtem volna, ahogy egy tócsába gázoltam és rugdostam a vizet, pont úgy mint a gyermekek. Lépteim csobbanását hallgatva, gondolkozni kezdtem, hogy mit is csinálok én most? Talán éppen meghibbanok? Vagy ez valami más? Valami ismerős…

Csak játszom.

Hol vagyok?

You are currently browsing the körülöttem category at panniművek.