jegyzetek

Mondatok, melyekben keveredik valóság és képzelet.
Életem mozaikjai épp úgy benne rejlenek, mint a kitalált események…

Szerelem

Te a részem vagy és én a részed vagyok. Egyek vagyunk? Ha te a részem vagy meghallod, amit mondok magamban? De, ha bennem létezel, miért nem érezlek? Ha te én vagyok, miért válsz láthatatlanná, mikor meg akarlak érinteni? Azért mert magamon kívül kereslek? Vagy azért, mert valójában nem is látlak? Meg kell tanulnom látnom téged. Ám, ha a részem vagy, akkor is csak magamat fogom látni benned. Magamat meg tudom érinteni, de mi értelme? Egyedül. Lesz benne örömöm? Azt gondoltam, hogy nincs, de úgy tűnik találnom kell. Mert amíg magamban nem lelek örömöt, benned sem lelhetek, és amíg magamat nem ismerem, téged sem láthatlak meg…
Bennem van a kulcs, ahogy bennem vagy te is.

A virág, ami éppen csak kinyílt olyan szép volt! És olyan fényes! De amint kinyílt, letörték és elhervadt. Létezett egyáltalán? Nem tudom, talán csak álmodtam, ahogy téged is. Csak egy illúzió volt, ahogy minden más csak képzet. Csak a fény nem az… és a csillogás a szemedben. Az valódi és örök. Ahogy a virág fénye is… Lehet, hogy mégsem hervadt el és a törés csak változás? Lehet, hogy most kezdődik az igazi virágzás?

Lehet, hogy egy nap megpillantalak.

Talán éppen most

Vihar után…

Újra csend van,
Szelíden ringat a békesség,
Szívemben fény villan:
Lélekre vár az ébredés.

**

Megváltó álom

Éjszaka van, alszik a világ, csak én virrasztok. Egyedül. Körülölel a sötét és fellobban bennem a különállás fájdalma. Lüktet a mellkasom, fojtogat a sírás. Hagyom, hogy fojtson. Fojtson addig, míg nem érzek semmit… de olyan erős a fájdalom, hogy kegyelemért könyörgöm. Jézust hívom. Jön és magához int. Ahogy átölel, két nagyon erős érzelmi hullám jár át. Az égető fájdalomból a csöndbe ájulok, majd újra a sikoltó fájdalomba hullok… végül megnyugszom az ölelő szeretetben. Jézus ekkor rám néz és homlokom közepére, a két szemem közé teszi a hüvelykujját. Aranyló fény izzik fel az ujja nyomán és a homlokomra melegség borul.
Mikor felnézek Te állsz előttem, és újra csak a fájdalmat érzem. Mélyen belenézel a szemembe és elvágod a torkom! A halál boldogsággal tölt el… Megváltásként ér, ám valójában nem halok meg. Testem megkopott, használt ruhaként hullik le közénk. Immár valódi önmagamként állok előtted. Fénytestünk ragyog a térben, lelkem könnyű és teljes. Mosolyogsz rám. Csak békesség és csend van. Mindaz, amitől megszabadultam általad, csak illúzió volt, csak egy burok, egy jelmez, amivel önmagam azonosítottam és már nem bánom, hogy lehullott.
– Hát ettől féltél? – kérdezed – Most már tudod, hogy ez nem te voltál… És nem is a szerelem…
Felém nyújtod a kezed: – Táncolunk? – És ahogy átölelsz a két fénytest összeolvad, nincsenek már határok. Egyek vagyunk, mégis két egyedi megnyilvánulása a Létnek.

….

Hogy hol ért véget a képzelet és hol kezdődött az álom, már nem tudom,
de békében aludtam el benne.

**

Találkozások

A lány találkozástól találkozásig élt, ami közte volt, azt csak túlélte. Azon csak át akart esni, mint az álmodó éjszakákon. Ehelyett azt vette észre, hogy a találkozásokon esik át öntudatlanul. Tudta, hogy minden találkozás véget ér, egyik sem tart örökké. Találkozott a férfival és egyszer csak azt vette észre, hogy már vége is van a randevúnak… és ő már következő találkozóra vár.
A találkozások között csak várt. Azt hitte, nem történik semmi.
Megállt a férfi háza előtt. Belépett az ajtaján és már ki is jött, mert ahogy megfogta a kilincset érezte, hogy ugyanazzal a mozdulattal már be is csukta maga mögött az ajtót. Ami a két mozdulat között történt, az csak álom volt, mintha meg sem történt volna.
Szomorú volt, mert számára ezek a találkozások jelentettek minden örömöt, minden pillanatot, amiért élnie érdemes. Szomorú volt, mert annyira mulandóak voltak ezek a pillanatok és ő, mint az üres álmokon, csak átesett rajtuk, hogy aztán a fájdalomban ébredjen. Emlékeiben újraformálta az öleléseket, a szavakat. A várakozás perceit ezekkel az emlékekkel és a jövendő álomképekkel próbálta kitölteni.
Ez így túl fájdalmas volt számára. Nem értette, hogyan lehet a szerelem ennyire fájdalmas. Nem értette, hogyan töltheti ki a szívét ennyire a férfi hiánya. Nem értette, ezért kérdezett. Könnyáztatta arcával az ég felé fordult és egyenesen Istenhez intézte a kérdéseit. “Mi a szerelem? Miért fáj? Hol van a boldogság?”.

Válaszokra várva sétálni indult az erdőben, hogy kiszellőztesse a fejét. Érzések és kérdések kavarogtak benne. A földet bámulva, görnyedt háttal ment előre és érezte hiába menetel, hiába küzd, hogy minél távolabb kerüljön a férfi emlékétől és szívének fájdalmától. Végül feladta és ekkor megszólalt benne egy hang:
“Hagyd, hadd jöjjön ő is. Menj vele, menj bele egészen!”.
“Jól van, legyen így.” – mondta fennhangon. Kihúzta magát és először végre körülnézett. Felnézett a fákra és látta, hogy milyen büszkén és csöndben állnak… nem sírnak, mert eljött az ősz és lehullottak a leveleik. Felette az ég kék volt, körülötte hideg szellő futkosott, de a nap melengette a hátát. Ismeretlen ösvényre kanyarodott, melyen még sosem járt. Nem félt, érezte, hogy az erdő szellemei vezetik. Magas, öreg fák között sétált, csodálta évszázados kitartásukat. Kérgükbe neveket és évszámokat véstek az emberek, életük egy-egy boldog pillanatát örökítve meg ezzel a nem túl kíméletes eljárással.
“A szerelem ösvényén járok” – gondolta a lány. Sokáig nézegette a feliratokat, melyek az embernek örömöt a fáknak fájdalmat okoztak. Megbocsájtást kérve simogata a fákat, azok pedig öleléssel vígasztalták.

Az erdő szelleme keskenyebb ösvényre terelte a lányt, ahol nedves avaron, sűrű párában kanyarodott tovább az út és a napfény sejtelmes derengéssé szelídülve kísérte őt. Egy letörés széléhez érve hirtelen megállt és ámulva nézett körül. Gyönyörű látvány tárult a szeme elé. Felnézett az égre és meglepve látta, hogy feje felett suhannak el a felhők. Kacagva nyúlt értük és ugrálni kezdett, hogy elérje őket. Játszott. Kifulladva engedte vissza a karjait és hosszú percekig csak nézte a fölötte játszadozó párapamacsokat, ahogy állandóan változva, puhán tekeregnek saját fehérségükben. Langyos szellő kúszott köré, átölelte és az arcát simogatta. Teljesen elmerült a csodában. És ekkor megérezte a tarkójából induló, lassan lefelé áramló a borzongást a gerincében, de nem is borzongás volt ez, hanem táguló hullám, örvénylő-ringató mélység, mely a lelkéig hatolt és aztán a gyönyörbe röpítette. És ő sírva fakadt a boldogságtól.
“Hát itt vagy, szerelem!” – mondta ki sóhajtva – “Mindig is itt voltál és itt leszel, csak én nem vettelek észre. Életem minden pillanatában benne vagy.”
Aztán lehunyta a szemét és megpihent a csöndben.
A csöndben aztán az érzések gondolatokká, majd szavakká formálódtak benne:
“Minden találkozás lehetőség a kapcsolódásra. Lehetőség arra, hogy meglásd a másikat és benne önmagadat. A találkozás ajándék. Élvezd! Éld meg minden percét, és ne légy szomorú, amikor eljön az elválás pillanata. Minden találkozás múlandó, de a létezésed örök, ahogy a szerelem is. A világ benned van és nem kívüled. Az életed Te vagy! Ha nem szereted magad, ha nem szeretsz önmagaddal lenni, akkor nem szereted az életed sem. Sóvároghatsz az összeolvadás, az eggyéválás után, de amíg magadban nem tudsz feloldódni, addig minden összeolvadást fájdalmas elválásként fogsz megélni.
Ha találkozol a szerelemmel, merülj el mélységeiben, indulj el önmagad felé és egyszer csak elérsz a másikhoz.”

 

Téli napforduló

Piliszentléleken a pálos kolostor romjai között állok. Hó és hideg vesz körül. Különös, hogy ezen az éjszakán, a fény újjászületésének napján, az oltár felett a telihold nézz vissza rám. Zaklatott szívvel és zaklatott elmével nincs erőm ájtatoskodni, megfontolt szent szavakat suttogni. Magamat adom. Vállalom emberi kicsinyességeim. Vállalom, hogy uganolyan vagyok, mint a többi ember: tele vágyakkal, kínokkal, reményekkel, a szeretetre vágyakozva. Megadom magam önmagamnak. Ez vagyok én: csak egy lány a sok közül, aki boldog akar lenni és szeretni akar. Szeretni egy férfit, szeretni az életet, szeretni a világot. Békében és boldogságban élni. Se többet, se kevesebbet. Ennyi csak. Amint megtörténik bennem a megadás, megjelenik Jézus. Mosolyog rám és lényével nyugtatni próbál, mint egy ijedt gyermeket.
– Mit kezdjek a szívemben lakozó vágyakkal? – teszem fel neki a kérdést.
– Semmit. Fogadd el őket. Fogadd el, hogy most ezek a vágyaid. Most ez vagy te és tudod, hogy mégsem ez lehetsz. Fogadd el így önmagad és ne harcolj ellene! – válaszolja.
Folyik a könnyem, de nem tudom eldönteni, hogy a hideg vagy az érzelmek hatottak rám ennyire.
Két kezemet összetéve mondok köszönetet. Megköszönöm, hogy itt lehetek néhány társammal együtt, akik most a romokon kívül gyújtott tűz körül melegednek és beszélgetnek. Megköszönöm az életem. “Köszönöm, hogy bármi történik, bármit gondolok, bármit teszek, de mindig az Egységben vagyok!” Ezzel a mondattal zárom az imám és ahogy kimondom az Egység szót, hirtelen megérzem, hogy angyalok vesznek körül: egy mögöttem áll, egy balról és egy jobbról fog közre. Szemben velem Jézus áll és érzem védelmező szeretetüket. Érzem az Egységet. Szívemet kitölti a békesség és a bizonyosság.

Ekkor veszem csak észre, hogy társaim már eloltották a tüzet, autóink lámpái világítják meg az utat, már csak rám várnak, hogy csatlakozzam hozzájuk és elinduljunk hazafelé. Azt mondták sokáig voltam távol, pedig nekem csak perceknek tűnt. Csodában járva, az Egységben létezve megszűnik az idő.

 

«vissza

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: